Századok – 1951

SZEMLE - Norden; A.: A német monopolkapitalizmus (ism. Incze Miklós) 279

282 SZEMi.k meggyengül is, a legfontosabb politikai eszköz csúszik ki a német imperializmus kezéből." (94. 1.) A kapitalista diktatúra minden más formája csődbejutott, nyilt fasiszta diktatúrára volt a monopoltőkéseknek szüksége. A német köztársaság elbukott, főképpen azért, mert a munkáspártok testvérharca meggátolta a munkásegységfront megalakítását. A szociáldemokrata vezetők, akik a válság előtt „szervezett kapitalizmusról" szónokoltak, a világgazdasági válság mélypontján úgy viselkedtek, mint „orvosok a kapitalizmus betegágyánál". A „kisebbik rossz" politikáját folytatták. Még 1933 januárjában is megtagadták a részvételt a döntő munkásakciókban. A világreakció és a weimari köztársaság című fejezetből szemléltetően tárul elénk, hogyan igyekeztek a nemzetközi reakció befolyásos körei azon, hogy fenntartsák a német imperializmust a Szovjetunió ellen, ha mint konkurrenst ki is karták kapcsolni. A német uralkodó osztály. — annak ellenére, hogy a Szovjetunió volt az egyetlen állam, amely nem ismerte el a versaillesi szerződést és támogatta a német nép tiltakozását ez ellen a diktátum ellen — a nyugaton elveszített háhorút keleten akarta megnyerni. Néhány hónappal azután, hogy a nyugati imperialisták leverték Németországot, a legszélső reakció képviselői felajánlották az antantnak, hogy a Szovjetuniót megtámadják. Mint Lüttwitz tábornok, a Kapp-puccs egyik sugalmazója írja: „Arnold Rechberg nagyiparos javaslatokat készített a gazdasági együttműködésre Angliával és Franciaországgal, Oroszország gazdasági kizsákmányolása céljából." 1922-ben a Ruhr-vidék megszállása következtében végsőkig kiélesedett német-francia konfliktus idején is a Szovjetunió elleni háborúra gondolnak a német militaristák ugyanakkor, amikor pedig а Szovjetunió egyedül tiltakozott a Ruhrvidék francia megszállása ellen. A német uralkodóosztály a Szovjetuniót tekintette a főellenségnek, a Franciaországgal való konfliktus csak afeletti civakodást jelentett, hogy milyen mértékben részesedjenek a Ruhr-bányákból és acélművekből a francia tőkések. A Ruhr-konfliktus befejezése után a külföldi tőke özönleni kezdett Németországba. Ennek volt politikai kifejezése az 1925-ös — szovjetellenes — locarnói egyezmény. Gyors ütemben haladt előre azoknak a nagy nemzetközi finánctőkés csoportoknak a megalakítása, amelyek a szovjetellenes politika központjaivá váltak (elsősorban a kálikartel és a nemzetközi acélkartel), a fasiszta Németország és a nyugati imperialisták együttműködésének csúcspontjai általában mindig egybeestek ia lényeges nemzetközi kartelmanőverekkel. A német és francia monopóliumok összefonódása következtében 1932-ben a franciák már beleegyeztek a német hadsereg létszámának megháromszorozódásába és korszerű felfegyverzésébe. A Comité des Forges képviselői a két hatalom vezérkarának szoros együttműködést javasoltak azért, hogy közös erővel úrrá lehessenek a „keletről fenyegető bolsevista veszedelmen." Míg a vas-, acél- és kálikartelek a francia monopólkapitalizmussal építették ki elsősorban kartelösszeköttetéseiket, addig a német kémiai ipar kartelpolitikája az amerikai Egyesült Államok felé irányult: „Az I. G. Farben által kötött nemzetközi kartelmegállapodások száma... sokszázra rúg. Az I. G. Farben vállalatai már 1926. jan. 1-én egyezményt kötöttek az amerikai Du Pont-konszernnel. Az egyezményben felosztották a lőpor világpiacait a I. G. Farben a Du Pont és az Imperial Chemical Industries között. 1929-ben megalapították az American I. G.-t, amelyben összefogták az I. G. Farben amerikai vállalatait... Az I. G. Farben kartelszerűen össze volt kötve a Standard Oil-lel. ... Az I. G. Farben az ifjabb Forddal együtt társtulajdonosa volt a kölni Ford Műveknek. Az I. G. Farben kartelszerződések és az amerikai magnéziumipar közös birtoklása révén összefonódott az Alcoa amerikai alumíniumtröszttel is." (111. 1.) Krupp pedig 1928-ban a General Elcctric-kel kötött kartelszerződést, amely biztosította számára a német fegyverkezést lényegesen meggyorsító wolframkarbid világmonopóliumát. Miután Hitler kikoldulta a hatalmat a nemzetközi és a német nagytőkésektől, igyekezett törvényesen szentesíteni a milliomosok diktatúráját. A német gazdaság szerves felépítéséről szóló rendelettel a birodalmi gazdasági csoportok élére korlátlan hatalommal felruházott milliomosokat állítottak. A birodalmi gazdasági kamara és a tartományi gazdasági kamarák elnökeivé majdnem kizárólag vezető nagytőkéseket neveztek ki. A kisvállalkozókat és a kisiparosokat kisemmizték, a birodalmi kézműves csoportot — mint önálló működésre képtelent — a birodalmi gazdasági miniszter vezette. A Hiter-fasiszták tehát uralomrajutva az ellenkezőjét tették mindannak, mint amit gazdasági programmjukban megígértek. Pl. az acéltröszt tulajdonosának, Fritz Thyssennek a következő levelet küldték: „ön lett körzeteink területén gazdaságpolitikai szempontból a legfőbb állami tekintély. Ennek értelmében valamennyi hivatalomat utasítottam, hogy... valamennyi gazdasági kérdésben kizárólag Önhöz fordul-