Századok – 1951
TANULMÁNYOK - I. Tóth Zoltán: Az 1819. évi parasztmozgalom a zalatnai középső uradalomban 169
176 i. tótii zoltán nélkül fel nem kelhctének, el szigarodva [zsugorodva], el halványodva — közel á halálhoz.'' A thesaurariatus úgy rendelkezett, hogy az olyan embereknek, akiknek csak egy tehenük vagy egy juhuk van, ne adjanak segélygabonát, hanem csak az olyanoknak, akiknek semmijük sincsen, de ezeknek is csak akkor, ha kezeseket állítanak. Farkas jelentése szerint legfeljebb 7-o-ad részük találhat kezest a bíróban vagy valamelyik tehetősebb gazdában, a többiek pedig, akik pedig csak azért nem adták el állataikat „hogy a kevés tejjel magokat az éhhel hálástól meg mentsék, ... kéntelenck lésznek egy tehenecskéjeket, egy juhocskájokat el adni, avval egy vagy két hétig élni, s azután a többivel egy sorsra jutni és így milyen légyen a segedelem, meg lehet ítélni." A lakosság élelméből Farkas szolgabíró mintákat küldött négy dobozban a vármegyei tisztséghez. „Az elsőben лап tiszta burján kenyér, a másodikban bikfahaj kenyér és ez a leg szegényebb emberek kosztjak. A harmadikban búza korpából és fürész porból készült kenyér van. A incgyedikben van igen kevés búza és török búza szem, többecske zab és legtöbb bikfa haj rész és cz már a tehetősebb gazdák eledele s ezt a malomban szokták őrölni, amint hogy ezen mustra is a vámból vétetett." Sokan az éhezők közül kiáltottak az útra és erőszakkal vettek cl maguknak gabonát és ennivalót, a bisztrai havason az éhezők megnyúztak 30 ökröt. A parasztok fenyegető magatartást kezdtek tanúsítani, ami rémülettel töltötte el az uralkodóosztály tagjait. „Siető tehát a segedelem — vonja le 'a tanulságot Farkas Sándor — emberiségből is, de siető azért is, inehogy az emberek a bekövetkező éhhel hálás példája által meg rettenve, a tyrozás [újoncozás] és contributio [adó] szedés által meg keseredve többenis öszve ne csoportozzanak, erőszakra vagy talán egyéb nem várt veszedelmes gondolatokra ne vetemedjenek."2 2 Ebben a kiélezetten sanyarú korszakban a rendesnél is sokkal súlyosabban nehezedett az uradalmi bíró nyomása a lakosságra. A bíró rendelte ki az embereket a robotra, a különféle munkákra, ő bonyolította le a falu pénzügyi műveleteit. A nép szörnyű megnyomorodása fokozott alkalmat nyújtott neki arra, hogy a katonaállítás, a segélygabona szétosztása és a munkák kiosztása körül zsaroljon és egyéni anyagi hasznot tudjon magának szerezni. Különösen kiemelkedett gaztetteivel az abrudfalvi bíró, Bigyigutz Nikoláje, aki az ispánnal, Meitzer Antallal egyetértésben tűrhetetlen kiskirályságot gyakorolt a lakosok felett. A végsőkig elkeseredett abrudfalvi jobbágyok ekkor Meitzer ispánhoz fordultak panaszaikkal és Bigyigutz eltávolítását követelték. Bigyigutzot 16 esztendővel azelőtt tette meg az ispán uradalmi bíróvá, előbb szegény uradalmi krajnyik (küldönc) volt, aki azonban hamarosan megszedte magát a jobbágyok bőrén és hámos paripákkal, kocsin járt. Keménylelkű, felfuvalkodott, indulatos ember, „nem mint egy nyájnak, vagy egy helységben levő teherviselő szegényeknek jó pásztora, vagy gondviselője, hanem mint ragadozó farkasa, akinek pásztorlása alatt sok juhok, vagyis sok fiskális colonusok [jobbágyok] emigráltának más idegen helyre". Bigyigutz > y a szegénység véres verejtékén magát ki tsinálta, úgyhogy már a szegénység inkább tartózkodott hozzá ügyei panaszlására menni, mint a Tekintetes Ispány Ürhoz". „Mától fogva — jelentették ki a falusiak — Csókul Bigyigutz Nikulájét dominalis bírónknak nem tartyuk, sőt az ők nemzetségek közül még csak gornyikot.se szenvedünk meg." Ha az ispán leváltja a bírót, azt „mi öröm-12 EK 2500 : 1814.
