Századok – 1950
Tanulmányok - Elekes Lajos: Hunyadi hadserege. 85
] ! 4 ELEKES LAJOS működve — s nem puszta védelemre szorítkozva, hanem a védekezést támadó hadjáratokkal kiegészítve — lehet megállítani. A védelmi terv, alapvető hibáin túl, végrehajtásának hiányai miatt sem válhatott be. A várrendszer nem volt elég erős; ezt megemlíti t. к. a fentebb idézett, Mátyás-kori pápai követjelentés is, azonban azzal a megjegyzéssel, hogy a Duna vonala magában is pótolja a hiányzó várakat; csakhogy ez a reménység, az események tanúsága szerint, nem volt indokolt: a török hadak könnyen jártak oda-vissza a Dunavonal gázlóin. A védővonal kulcsa, egyben egyetlen igazán erős pontja Belgrád volt, jól felszerelt és Brocquière leírása szerint „öt-hatezer ló" (és ennek megfelelő hadinép) befogadására alkalmas erőd, melyet Zsigmond Lazarevies István halálakor diplomáciai úton szerzett meg,13 egyidejűen elvesztvén az Al-Duna keleti felét ellenőrző másik fontos erődöt, Galambócot, melynek elfoglalását utóbb egy csúfos kudarccal végződő hadjáratban kísérelte meg. A várrendszer azonban — s ezt később a Hunyadiak szintén helyesen ismerték fel — önmagában keveset ért a mozgó haderő átalakítása nélkül. Zsigmond tett ugyan ilyen irányú kísérleteket, de mindvégig az 1397-ben kijelölt vonalon s lényegében eredménytelenül. 1433/35-ben törvénybe vétette —- az eredetinél jóval enyhébb formában — a már negyven évvel azelőtt megajánlott telekkatonaságot. De azt kell gondolnunk, hogy az eredmény ezúttal is csak papíron mutatkozott; legalább forrásainkban semmi jelét sem látjuk, hogy az országgyűlésen elfogadott, utóbb törvénybe iktatott katonaság bármelyik hadjáraton akcióba lépett volna. Ezért nem tekintjük elsőrendű fontosságúnak azt a vitatott, s egyéb szempontból valóban tanulságos kérdést, mi lett volna tulajdonképpen a telekkatonaság, ha létrejön. A törvényben arról van szó, hogy a birtokosok kötelesek minden 33 jobbágytelek után egy, vagyis 100 után három nyíllal-karddal felszerelt lovasíjászt állítani azokban a megyékben, ahol „generalis exercitus"-t hirdettek ki. Zsigmond részletesen szabályozta a telkek összeírásának módját — ezt egy „megbízható középnemesre, nem hatalmasra" kell bízni, aki a registrumot a megyésispánnak adja át — és kikötötte, hogy azok a birtokosok, akik a főurak bandériumaiban vagy a király zsoldján katonáskodnak, a telkeik után járó íjászokat felkeléskor a megyésispán seregébe küldik, nem mondva ki ugyanezt a bandériumok fenntartóira, a nagyurakra is, amiből joggal vélhetjük, hogy azok a birtokukra eső íjászhadakat saját seregeikhez csatolhatták. (Utóbb, a törvény 1454. évi átdolgozásakor a bárók ezt a jogukat fejlesztették tovább olyan módon, hogy kimondatták: több megyében birtokos nemesek „hadviselő jobbágyai" abban a megyében vonulnak be, ahol a földesúr székel, s ha az úgy akarja, akkor az ő zászlója alatt.)1* A mondottakból a következők derülnek ki. Zsigmond arra törekedett, hogy haderejét egy új elemmel: a török könnyűlovasság ellensúlyozására alkalmas 1 о vasi jász -had d al egészítse ki. Ennek terhét, egyetértésben az országtanács báróival s az országgyűlés nemeseivel, egészében a jobbágyságra akarta áthárítani. Nem világos, hogy adófizetés, vagy tényleges katonáskodás formájában gondolta-e a dolgot kivihetőnek. A „nemesek hadviselő jobbágyai" (jobagiones exercituantes nobilium) kifejezés az utóbbira vall. Ez egyben azt is megmagyarázza, miért maradt papíron az újítás: „A magyar feudalizmusnak eszeágában sem volt a jobbágyokat intézményesen felfegy-13 Pesty F.: Brankovics György rác despota birtokviszonyai Magyarországban és a rác despota cím (Budapest, 1877) 4—6„ 12. s к. 14 1435., ill. 1454.: Corpus Iuris Hungarici L (Budapest, 1899) 245. s к., 316. s к. (1435-ге v. ö. Országos Levéltár, Dl. 44.025.) — A „jobagiones exercituantes" kifejezést önmagában nem tekintenők perdöntőnek, hiszen előfordul más jelentéssel is; de szövegbeli összefüggésében (1435. art. 2.. 1454. art. 7.) nem érthető máskép, mint . szószé rint. \
