Századok – 1950
Tanulmányok - Elekes Lajos: Hunyadi hadserege. 85
HUNYADI MADSKREGß 93 verezni".1 5 Akkor viszont kérdés, hogyan jöhettek egyáltalán létre a határozatok? Az uralkodó-osztályon belül meglévő érdekellentétek és az ezeknek megfelelő ellentétes törekvések eredőjeként. A külső nyomás növekedése a haderő fejlesztését követelte, viszont a nemesség nem óhajtott katonáskodni; kézenfekvő volt a dilemma olyanforma megoldása, ami a hadviselés terhét is közvetlenül hárította át a feudális rend minden terhét viselő jobbágyosztályra — kézenfekvő akkor, ha nem járt az uralkodó-osztály alapvető érdekeinek veszedelmével. A jobbágyok intézményes felfegyverzése kétségkívül azzal járt volna s egészen bizonyos, hogy ezzel a nemesség 1437 előtt is tisztában volt, ilyen megoldástól tehát a végsőkig vonakodott volna. Hogyan lehetett akkor a dilemmát feloldani? Ügy, hogy a haderő új, jobbágyrendű elemeit beépítik a sereg régi szervezetébe s annak ellenőrzése alá helyezik. A nemesek nem is a jobbágykatonák kiállítása ellen tiltakoztak, hanem azt követelték, hogy azok ne külön kötelékben, hanem a leghatalmasabb urak — a zászlósok ill. megyésispánok — csapataival vonuljanak ki, ami ezeknek teljes ellenőrzést biztosított volna a haderő új elemei felett s így a gyakorlatban — ha megvalósul — a bárók hatalmi túlsúlyának újabb növekedését eredményezte volna. De nem valósult meg. Kezdetben azért, mert a „hatalmasabbak" kivonták birtokaikat az összeírás alól, alkalmasint egyéb visszaéléseket követtek el (nyilván ezért kell kikötni, hogy a rovók ne közülük kerüljenek ki), később azért, mert a „középrendű" nemesek sem végezték nagyobb buzgalommal a dolgot, aminek okát — azon túl, hogy 1437 után a nemesség kétségkívül fokozottan félt fegyvert adni a jobbágyok kezébe — abban látjuk, hogy a kisebb birtokosok, mint 1514-ben világosan megmutatkozott, még kevésbbé akarták elengedni jobbágyaikat, mint a nagyurak. Mitsem jelent, hogy 1454-ben újra elhatározták a telekkatonaság felállítását: a végrehajtás ekkor teljesen átcsúszott a nemesség megyénként választott képviselőinek kezére, s ezek annyit és úgy hajtottak végre, amint az nekik tetszett; nem is lett a dologból semmi. Röviden: a nemesség elvben elfogadta a telekkatonaságot, mert nem látott más kiutat; gyakorlatban meghiúsította a végrehajtást, mert azt érdekeire veszélyesnek látta. Zsigmond újító törekvései tehát ezen a vonalon éppúgy nem váltak be, mint a bandériumok létszámának emelésére (az ú. n. sienai registrum szerint óriási arányokig) és a nemesfelkelés újjáélesztésére irányuló megismételt kísérletei. A könnyűlovas fegyvernem egyébiránt létrejött, ha nem is a törvények, hanem a kényszerítő szükség következtében s ott, ahol ezt a leginkább érezték: a török végeken. Már Zsigmond utolsó éveiben feltűnik itt, s utóbb a haderő rendes kiegészítő részévé válik a „rác" lovasság, mely zömmel a töröktől felbolydított, kardjukon-lándzsájukon s lovukon kívül egyébbel nem is igen rendelkező, jobbára portyázásból-sarcolásból élő „hunzár"-okból, szegénylegényekből állt. Ezek felszerelésükben s hadviselésükben egyaránt alkalmazkodtak a török módszereihez; belőlük alakult ki utóbb a végvidéki harcok jellegzetes fegyverneme, a huszárság őse. Zsigmondnak a mozgó haderő reformját célzó törekvései tehát lényegében eredménytelenek maradtak; az egyetlen egészséges újítás a huszárság — ezidőtájt még csak csíráiban — a reformoktól merőben függetlenül jött létre. Ez azonban nem volt csatadöntő fegyvernem, nem is lehetett azzá s a magyar haderő összetételén, ebből fakadó alkati hibáin fejlettebb formájában sem változtathatott. A legfőbb feladat a csatadöntő, zsoldos seregmag megalkotása lett volna. Zsigmond ezen a téren is tett kísérleteket: uralkodása második felében egyre gyakrabban fogadott fel zsoldosokat, kivált a várak védelmére. Két nehézséget azonban nem tudott leküzdeni. Az egyik állandó pénzhiányá-15 Molnár E.: A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig (Budapest, 1949) 277
