Századok – 1950

Tanulmányok - N. Kalinin: A müncheni egyezmény és az angol munkáspárti vezetők áruló szerepe. 299

300 N. KALINVIN Ugyanakkor anglia kormánya még szorosabb egyetértést igyekezett létrehozni a hitleri Németországgal, mindenképpen bizonygatta, hogy „megérti" Hitler követeléseit, helyesli azokat, azt gondolván, hogy Németország későbbi támadását közvetlenül a Szovjetunió ellen fogja irányítani. Az angol kormánynak ez az eljárása az agresszió megerősödését vonta maga után. 1938 szeptember 29—30-án a müncheni tanácskozásokon Hitler, Mussolini, Chamberlain és Daladier szégyenteljes egyezményt kötöttek Csehszlovákia bőrére azzal a céllal, hogy a hitleri agressziót a Szovjetunió ellen irányítsák „.. .Csehszlovákia területeit ama kötelezettség fejében engedték át a németeknek, hogy azok háborút kezdenek a Szovjetunió ellen", — mondotta Sztálin az SzK(b)P XVIII. kongresszusán.2 Amikor I. V. Sztálin felfedte így a müncheni egyezmény értelmét, rámutatott az angol és francia kormány politikájának igazi lényegére: „.. .A benemavatkozás politikája az agressziónak való kedvezést jelenti, a háború szabadjára engedését, következésképpen világháborúvá való átváltozását. A benemavatkozás politikáját ez a törekvés, ez a kívánság hatja át: nem zavarni az agresszorokat abban, hogy elvégezzék sötét munkájukat; nem zavarni, mondjuk, Japánt abban, hogy háborúba bonyolódjék Kínával, de még jobb, ha a Szovjetunióval; nem zavarni, mondjuk Németországot abban, hogy elmerüljön az európai ügyek hínárjában, hogy háborúba keveredjék a Szovjetunióval; hadd süppedjenek a háború összes résztvevői mélyen a háború mocsarába; titokban még biztatgatni is őket, hadd gyengítsék és erőtlenítsék egymást, azután pedig, amikor már eléggé legyengültek — kilépni friss erőkkel a színre, természetesen a ,béke érdekében' és diktálni a legyengült háborús feleknek a saját feltételeiket."3 A német támadással kapcsolatos bátorítási és engedékenységi politikáért, a müncheni egyezményért nemcsak az angol konzervatív kormány viseli a teljes felelősséget, hanem az angol munkáspárt vezetősége is, mivel tettei nem tértek el lényegesen Nagy-Britannia uralkodó köreinek tetteitől. Néha jámbor nyilatkozatokat tettek az agresszorok ellen, de a munkáspárt Hitler hatalomrajutásától kezdve a valóságban a támadókkal szemben az egyezkedés és a „békítgetés" politikáját támogatta. A munkáspárt vezetői elutasították a fasizmus elleni tényleges harcot, s a vele való együttműködést támogatták. Attlee, a munkáspárt vezetője, Anglia jelenlegi miniszterelnöke, „A munkáspárt kilátásai" c. könyvében így írt: „A fasizmus ellen nem fegyveres erők használatával kell küzdeni, hanem annak a bebizonyításával, hogy jobb eredményeket lehet elérni a gazdasági téren való együttműködéssel, mint agressziós politikával."4 Ennek a könyvnek az alapját az angol-német gazdasági együttműködés „eszméje" alkotja. Ez az „eszme" közel áll Huggenberg programmjához, amely szerint a régi és új gyarmatokat közösen kell kizsákmányolni, s Németország mandátumot kap Kelet-Európára, Lansbury, aki a munkáspártnak négy éven keresztül (1931—1935) parlamenti vezére volt, Attlee-hez hasonlóan az agresszor „békítgetésének" politikáját támogatta az ú. n. gazdasági együttműködés alapján, vagyis úgy, hogy Németország nyersanyagokban gazdag új területeket kap. Lamsbury a hazug hitleri propagandát támogatta és azt bizonygatta, hogy sem Németország, sem kormánya nem akarja a háborút. „A béke érdekében való zarándoklaton" c. emlékirataiban így ír: „Sem a német kormány, sem a német nép nem akarja a háborút és ha lehetővé tesszük Németország számára, hogy 2 Sztálin, A leninizmus kérdései. 675. I. * U. o. 673. 1. 4 C. Attlee, The Labour-Party in perspective. London. 1937, 224. 1.