Századok – 1950
Tanulmányok - Elekes Lajos: Hunyadi hadserege. 85
] ! 4 ELEKES LAJOS mely a „kölcsönös hűség" szabványos formulájában jut rendszerint kifejezésre, tartalmát tekintve annyit jelent, hogy a servitor a kapcsolat tartamára, minden téren azonosítja magát a dominus érdekeivel s elvállalja, hogy azokat a legkülönbözőbb megbízatásokban — így többek közt fegyveresen is '>— híven képviseli. Ezzel szemben a dominus köteles őt megvédelmezni és ellátásáról gondoskodni; az utóbbi történhetik, mint az állandó kíséreteknél szokás, ruha-élelem s esetleg némi pénz juttatása formájában, vagy birtokadomány, birtokhaszonélvezet átengedése alakjában. Itt tehát a jellemző az, hogy a szolgálatvállaló díjazását túlnyomórészt természetben kapja s ennek fejében különféle megbízatásokat teljesít, nem csupán egy meghatározott, például katonai munkakörben. Ezzel szemben a zsoldos járandóságának zömét pénzben vagy pénzértékben kapja s ezért kifejezetten és kizárólag katonai szolgálatot vállal. Hangsúlyoznunk kell a zsoldosviszonynak ezt az utóbbi jellegzetességét is, minthogy a hivatásos, csak hadviseléssel foglalkozó katonaéletnek kikülönülésc és elválása a társadalom egyéb elemeitől történetileg éppen a zsoldosság elterjedésével, annak alakjában megy végbe. Tárgyunkra ebből az tartozik, hogy nem tekinthetjük zsoldosnak az olyan nemest, aki a király aulájában, vagy hűbérura kíséretében „stipendium" fejében vesz részt egy, vagy akár több hadjáraton; sem az olyan familiárist, aki „sallarium"-át részben ugyan már pénzben kapja, de azért nem csak katonai, hanem különböző területekre kiterjedő szolgálattal tartozik. Vannak ugyanis adatok, melyek első pillantásra azt mutatják, mintha nemesek is vállaltak volna zsoldosszolgálatot. Közelebbi vizsgálatra azonban kiderül, hogy ezt a régi seregszervezet kötelékében s többnyire a familiaritás formái közt tették, S ha szenioiaik nem szálltak hadba, ezt oknak tekintették arra, hogy vállalt kötelezettségüknek se tegyenek eleget. Tanulságos ebben az összefüggésben Tagliacozzoi János leírása az 1456-i toborzásról; e szerint „a nemesek és kliensek közül is többen felvették a keresztet, de a táborban egy sem jelent meg, mert a magyar nemeseknek az a szokásuk, hogy uraik alatt vonulnak katonáskodni" s az urak elmaradtak, a megyék nemkülönben.45 Ebből az következik, hogy a nemességnek nem lehetett számottevő része a zsöldoshaderő hazai összetevőjének kialakításában sem.. A mondottakból kitűnik, hogy Hunyadi a zsoldoshaderőt Zsigmondtól eltérően nem a régi seregszervezet keretében, hanem azon kívül s attól lehetőleg függetlenül fejlesztette. Kormányzó és főkapitány korában ezt iparkodott tenni országos méretekben is. Törekvése a forrásokból világosan kiolvasható, ha figyelombevesszük a közvetett utalásokat, az ellentétes törekvésekről szóló adatokat is. Hunyadi az országos haderőben sem óhajtott egészen lemondani a seregszervezet régi elemeiről, azok aktív közreműködéséről a török elleni harcban. Ezért országtanácsban és országgyűléseken egyaránt követelte, hogy a bandériumok s a megyei nemesifelkelők is vegyék ki részüket a háború véráldozatából. Ezt a törekvését, mint még látni fogjuk, nem sok siker kísérte. Viszont ugyanakkor a haderő új, zsoldos elemeinek fejlesztésére irányuló törekvése sikerrel járt; nemcsak hadjáratain foglalkoztatott egyre több zsoldost, hanem igyekezett kiépíteni a királyi mozgó haderő magvát. A királyi dandárt „illő fizetséggel fejlesztve", mellette háborús feszültség idején — s melyik évben nem volt ilyen? — „peregrina auxilia": mozgó segédcsapatokat tartott fegyverben.46 Emellett állandóan növelte „saját" 45 Katona: História critica XIII. 1078—1079. V. ö. pl. Bolgár László esetével, aki 1443-ban elhatározta, hogy „a vajda" zsoldjába áll, de kiköti hogy Bánfi István mellé osszák, ha az is hadbaisZáll. (Teleki-oklevéltáг II. 11.) 40 „Premimur, re vera, magnis oneribus regni, nam ultra regalem curiam, quam opportunis salariis promovemus, oportuit ctiam, hoc tempore, peregrina alerc auxilia pro defensione regni" — írja 1450 nyarán, a Giskrával és Brankovictsal, egyidejűen két fronton, kiéleződött harcok idején, Epistolae Johannis de Zredna, Schwandtner: Scripíores II. (Bécs, 1746, ívrét) 86.
