Századok – 1948

Andics Erzsébet: Elnöki megnyitó 1

6 ANDICS ERZSÉBET munkban ebben az időben megindult a magyar nemzet nyilt árulóinak a rehabilitálása Pálffy Jánostól és Károlyi Sándortól kezdve Görgeyig. A nagy francia polgári forradalom hatalmas „vérpatak" volt, eszméinek az országban való elterjedése mellett az uralkodónak joga és kötelessége volt Martinovichéknak a lefejeztetésével védekezni. A történelem — mondják — az élet tanítómestere. Azonban ahhoz, hogy ezt a szerepét betöltse, igaznak kell lennie. A meghamisított magyar történelem természetesen nem tudott az élet tanítómestere lenni, a nemzetnek a helyes utat megmutatni. Nemcsak, hogy nem segítette, hogy az első világháború óta különösen bonyolulttá vált világhelyzetben helyesen tájékozódjék, hanem ellenkezőleg, nagy szerepe volt abban, hogy a magyar nemzet egyre inkább elveszítette érzékét az iránt, mi a jó számára és mi a rossz. Ennek a magyar népet megtévesztő történelemírásnak nagy része volt abban, hogy az országot lelkiismeretlen vezetői katasztrófába tudták vinni: a történelmi felelősséget ezért nemcsak az uralkodó osztályoknak, de ennek a történelemírásnak is viselnie kell. Azt, hogy valamely ország történelemírása helyesen tárta-e fel a multat, jól íogta-e fel annak tanulságait és ezek alapján helyesen mutatta-e meg az illető népnek a követendő utat, a való élet kell hogy igazolja. Ha ebből a szempontból nézzük az eddigi, főkép a '25 éves korszak történetírását, akkor a következőket látjuk. A magyar nép nyomorúságának, az ország nehéz helyzetének, gyakori katasztrófáinak tulajdonképeni okai abban gyökereztek, hogy Magyarország elmaradott ország volt, hogy még a XX. században a feudalizmusnak erős maradványai voltak nálunk elevenek mind gazdasági, mind politikai téren. A magyar nép tényleges sorsa, „az élet" ezt mutatta, mégpedig, sajnos, igen szemléltetően. A 25 éves korszak történetírása viszont azt hirdette, hogy kevés volt a feudalizmusból, hogy fent kell még tartani, sőt lehetőleg vissza kellene csinálni a multat. A magyar nép sorsa azt bizonyította, hogyha idejekorán tértünk volna rá a polgári fejlődés útjára, akkor sok bajtól megmenekült volna az ország. A hivatalos magyar történetírás ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy túlságosan messze ment Magyarország a polgári fejlődés útján, hogy a túltengő polgári szabadságok voltak a bajok okai, az, hogy Magyarország 1867 után túlságosan liberális ország lett. Száz év tapasztalatai az mutatták, hogy végzetes hiba voltl, 1848-ban nem következetesen végigharcolni a küzdelmet a feudalizmus és abszolutizmus ellen, hogy az volt a baj, hogy a forradalom félúton megállt, hogy nem volt elég radikális. Történetíróink ezzel ellentétben erre vonatkozó munkáikban azt igyekeztek bizonyítani, hogy a szabadságharc és a forradalom történelmi tévedés, esztelen véres kaland volt, amit még végzete-