Századok – 1948

Andics Erzsébet: Elnöki megnyitó 1

ELNÖKI SZÉKFOGLALÓ 5 A Társulat későbbi korszakában történészeink már tagadták a haladás gondolatát, „liberális-szocialista" tévhitnek nyilvánították és nyíltan elvetették. Az 1919. előtti történetírás nem érte el azt a mélypontot, amely a munkásforradalom leverése, az ellenforradalom győzelme után következett be. Ekkor lépett fel az a történelmi iskola, amely már egészen nyiltan a reakció, a történelmi fejlődés útján való megállás, sőt, lehetőleg visszafordulás mellett szállt síkra. Csak ekkor, az ellenforradalom korszakában történhetett meg, hogy magyar történetírók egész sora magasan szárnyaló elméleti fejtegetéseiben a középkort állította piedesztálra. E történetírók szerint a középkori feudális társadalomban a földesúr és jobbágy közötti viszonyt a „kölcsönös méltányosság" és „kölcsönös hűség" jellemezte. A feudális társadalom volt az ideális társadalom, főkép kezdeti korszakában (azaz, amikor a polgári fejlődésnek még a csírái sem voltak jelen benne), a középkori kézművesség az ideális ipar. Általában a középkori társadalom erkölcsében és kultúrájában sokkal magasabbrendű volt a rákövetkező polgári fejlődésnél.7 Különös hévvel magasztalták történészeink a magyar feudális intézményeket, a magyar feudális osztályokat. A magyar feudális arisztokrácia különb volt, morálisabb jelleggel bírt, mint más országok feudális arisztokráciája. Magyarországon a feudális nagybirtok hosszú fennmaradása nemzeti szükségesség volt: az ország elpusztult volna, ha századokon keresztül nem óvták volna létét a nagy dominiumok urai. jSzinte közhellyé vált ennek a korszaknak történelmi irodalmában, hogy az 1848-ban hozott törvények a jobbágyság megszüntetésére elsietettek voltak, mert a magyar parasztság ebben az időben sem gazdaságilag, sem szellemileg nem volt még elég érett ahhoz, hogy szabad legyen. Ez az ellenforradalmi történetírás nemcsak a feudális nagybirtokososztály múltbeli szerepét magasztalta az égig. Legalább ugyanolyan magasra emelte ennek támogatóját és szövetségesét a Habsburg abszolutizmust. A Habsburg-uralom nem gyarmatosítást jelentelt — az ilyen felfogás a „rémmesék" kategóriájába soroltatott —, hanem tulajdonképen áldás volt az országra, aminthogy egyáltalában „a Habsburg-dinasztia, az osztrák-cseh tartományok, a német birodalom és a pápaság" voltak évszázadokon keresztül a magyar nemzet igazi pártfogói. Lipót és Metternich a magyar nemzetnek nem ellenségei, hanem jóakarói voltak. Történetírásunk függetlenségi törekvéseinket „irreális", „romantikus" aspirációknak nyilvánította, amelyek a nemzet fejlődését katasztrofálisan ingoványos talajra vitték. A „kuruc-szellemben" a magyar történelem átkát látta és a „labancokat" értékelté igazi hazafiakként, jó és főként bölcs magyarokként. Történelmi irodal-7 Hajnal István pl. azt rosszalia Mária Terézia urbáriumában. hogy az bontó hatással" volt „úr s paraszt egészséges történeti viszonyára". („Századok" 1941. évf. 214. o. Aláhúzáis tőlem. A. E.)