Századok – 1948

Klima; J. Arnošt: Počatky českého dělnického hnuti; Rok 1848 v. Čechách (Ism.: Kovács Endre) 382

társulati rész 393 Hanák Péter ezután végigvezette a magyarországi nemzetiségi harc egyes fázisait, különösen kiemelve a megbékélési kísérleteket. Ezek közül elsősorban az 1848 őszi, illetve az 1849 márciusi és június—júliusi megbékélési kísérleteket emelte ki. Ismeretes, hogy ezek a kísérletek eredménytelenek maradtak. Hanák rámutat a békekísérletek kudarcának politikai és társadalmi okaira, azután elvileg is felveti a kérdést: vájjon lehetséges volt-e a Habsburgmonarchia egymással szembenálló nemzetiségeinek kibékítése és ezen keresztül az elnyomott népek Habsburg-ellenes egységfrontjának megteremtése 1848—49-ben. A kérdést Hanák pozitívan válaszolja meg. Szerinte, annak ellenére, hogy a magyar forradalmat vezető középnemesség osztálykorlátozottsága miatt a parasztkérdést és a nemzetiségi kérdést sem tudta kielégítően megoldani, hosszabb-rövidebb ideig tartó megegyezés lehetséges volt az elnyomott népek között. Elsősorban azért, mert a közös főellenség a Habsburg-monarchia volt, másodszor pedig azért, mert a fejletlen burzsoá osztályviszonyok következtében a magyarországi nemzetiségek azidőtájt még nem törekedtek teljes önállóságra, hanem bizonyos nyelvi és területi autonómiával megelégedtek volna. A testvérnépek fegyveres, egymáselleni harca tehát nem volt szükségképen determinált. A kibékülés kudarcát a magyar középbirtokos nemesség osztálykorlátozottságából eredő hibái és a nemzetiségek reakciós vezetőinek ellenforradalmi politikája okozták. 48 tanulságai ezen a téren is kötelező örökséget hagytak ránk, 48 folytatóira: megteremteni szomszédnépeinkkel, a testvéri népi demokráciákkal, a tartós és szoros együttműködést. * * * Az előadáshoz elsőnek Kemény G. Gábor szólt hozzá: Hanák Péter tanulmánya jelentős előhaladás а szabadságharc nemzetiségtörténetének megírása felé vezető úton. Természetesen hagy hátra kívánni valót, hiszen a feladatot egyetlen tanulmány keretében és minden nemzetiségre, illetőleg a Habsburg-monarchia minden népére kiterjedően megoldani nem lehetett. így történhetett, hogy a tanulmány részletesebben csak a „peremkérdésekkel", a lengyel és főként az olasz problémával foglalkozik, nyilván azért, mert a szerzőnek említett vonatkozásokban jelentékeny és módszeresen válogatott, eredeti levéltári anyag állott a rendelkezésére. A román, szerb és horvát kérdések viszont ezek rovására elhalványulnak a tanulmányban, a cseh és szlovák mozgalmakat csak érinti s a bécsi demokraMkus szabadságmozgalmat még nyilvánvaló összefüggéseiben sem vázolja a szerző. Ezért mondhatjuk, hogy Hanák tanulmánya inkább a közép-keleteurópai emigrációk előtörténetét mutatja be, melynek szerteágazó akciói az ötvenes évek elejétől a kossuthi emigráció európai politikájába torkollanak. Ezek a korai emigrációs tárgyalások а Magyar Nemzeti Igazgatóság mindmáig megíratlan diplomáciatörténeti műveiben tovább élnek és nvomuk — kihatásaikban — fellelhető 1867-ig, sőt azon túli is a Habsburg-monarchia népeinek politikai történetében. Hanák elsőrendűen fontos munkát végzett akkor, midőn a ..külső szabadságharc" története e fontos részletének feltárására vállalkozott. Tanulmányának szerkezete — ebből a szemszögből tekintve — kidolgozott és módszeresen felépített egész, melyben a történeti-társadalmi helyzetkép erővonalai élesen kirajzolódnak az olvasó elé. Egy helyütt indokoltan idézi Golescut, aki szerint ezidőtájf „a demokrácia csak a nemzetiség kérdése után létezik". Bár a szerző a továbbiakban szembehelyezkedni látszik ezzel а körülménnyel, az egész látóhatár ismeretében kétségtelen, hogy a nemzetiségi polgárság és a nép létjogaiért síkraszálló „politizáló értelmiség" szemléletében a nemzetiségi kérdés megelőzte a forradalmit, s a nemzetiségi szabadság kontra egyetemes felszabadulás ellentmondása máshova, mint 48 polgárháborús kataklizmájához nem vezethetett. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az egyes nemzetiségek, illetőleg a Habsburg-monarchia elnyomott népeinek sorában nem akadt volna nem egy olyan forradalmi egyéniség, akik kivételt jelentenek az általános és következményeiben oly végzetes „szabály" alól. Például Bälcescu a Ion Ghicához intézett 1849. január 21-i