Századok – 1948

1848 centenáriumának magyar történeti irodalma (Ism.: Balázs Tibor; Balázs Tiborné; Hanák Péter; S. Sándor Pál; Spira Görgy) 336

346 ismertetések agrárdemokráciához — legfőbb követelése teljesítéséhez —, a földosztáshoz vezet. Kielégített parasztság nélkül nincsen széles nemzeti egységfront, mely a szabadságharc győzelmes kivívásának fontos feltétele s mint Ember Győző gazdag levéltári anyag alapján — bár kissé szűkszavú kommentálással — kimutatja: parasztságunk a nemzeti függetlenség ügyét a ,,legelő" és „a hold földek száma" kérdésén keresztül ítélte meg (Révai). S bár a kormány fellépett a parasztság földosztást megkísérlő mozgalmaival szemben — ezzel is tanújelét adva felemás politikájának — „a nép..., ha nem feledte sérelmeit... végül fegyvert fogott a nélkül is, hogy a földet megkapta" éppen abban a reményben, hogy a szabadság kivívása után majd földet nyerhet. A magyar paraszt jogos követeléseit azonban nemesi vezetéssel nem ludta kivívni. A burzsoázia vezető szerepéről pedig nem lehetett szó, mert mint Nemes Dezső munkája utal rá, a polgárság „nem tekintette önmagát a nemzeti függetlenségért folyó harcban az ország... vezető osztályának" s céljait maga n csupán a „nemesség... vezetése révén remélte elérni". Ami viszont a munkásság szerepét illeti — amelynek vezetése egyedül teremtheti meg az igazi agrárdemokráciát —• ez „fejletlensége következtében ... még a céhrendszerrel sem számolt le" (312. 1.). S bár „a nemzeti küzdelemből a maga tömegével ..., hol fegyverrel, hol kalapáccsal, hol zászlókkal a kézben" kivette a részét, munkás-paraszt szövetséget — éppen erőtlensége következtében — létre hozni még nem tudott. Ez nem kis mértékben adta meg a lehetőségét annak az ingadozásnak, amellyel a liberális nemesség politikája, majd árulása — végső soron — a nemzeti összefogás feladatáJ is kudarcba fullasztotta. A polgári történetírás, amely eleve hangoztatta a szabadságharc irrealitását, természetesen nem sokat törődött, sem a 48-as paraszt- és munkásmozgalmak, sem pedig az osztályviszonyok elemzésének kérdésével. Jól tudta, miértl Az osztályviszonyoknak, a nemesség harmadikutas politikájának, majd árulásának elkendőzésével ugyanis könnyebb dolga volt a felelősséget a szabadságharc bukásáért Kossuthra hárítani s elhallgatni az arisztokrácia és a békepárti nemesség nemzetárulását. E helyett inkább — mint legújabban Eckhárt is —• „a klérus ... nagy erkölcsi érdem"-ét (i. m. 85. 1.) és a nemesség „áldozatkészségéét hangoztatta, megpróbálva hazafas és demokratikus színben feltüntetni a nép és a haza ellenségeit. A nemesi áldozatkézség legendájára már Szabó Ervin is megadta a méltó választ. A magas klérus „erkölcsi érdemé"-ről pedig most Andics Erzsébet rántja le a leplpt, amikor —• többek között — bőséges adatokkal illusztrálja: „a papi tizedről való lemondás" nem „önként" — ahogy Eckhárt írja —. hanem „a magvar katolikus püspöki kar túlnyomó részének tudtán és beleegyezésén klvûJ", csupán ,.a körülmények visszautasíthatatlan hatalmának" engedve (i. m. 326—7. 1.). Még egy vonatkozásban utalunk a marxista történetírás fölényére a polgári történetírással szemben. A polgári ideológusok általában — amint legújabban Eckhárt is —.a Kossuth és Széchenyi vagv Kossuth és Görgei közti ellentétet a politikától, az osztályviszonyok kérdésétől elvonatkoztatva igyekeztek személyi ,,ellenszenv"-vé, ill. „féltékenység'' kérdésévé ködösíteni. (Eckhárt, i. m. 55—185. 1.) Nagy társadalmi harcok s egy nemzet szabadságküzdelmének problémáit a személyi ellenszenv és féltékenység kérdésévé sülylyeszteni: ez a reakciós történetírás másik eszköze a nép- és hazaárulók mentegetésére a demokratikus közvélemény előtt. Révai József után most Mód Aladár fedi fel e személyi „ellenszenv" politikai és társadalmi hátterét. De marxista történészeink eredményei főleg a forradalom és szabadságharc értékelésének kérdésében térnek el szögesen a polgári ideológusok „tanulság-"aitól. Amíg ezek a társadalmi és osztályharcok elemzését szándékosan elmellőzve a forradalom ügye iránti ellenséges érzületből eleve halálra ítélték a magyar szabadságharcot, addig a marxisták — éppen a társadalmi és politikai erők objektív vizsgálata alapján — a forradalmár harcos optimizmusával kísérték végig a nemzet nagyszerű erőfeszítéseit. Az objektív viszonyokat mérlegelve