Századok – 1948

1848 centenáriumának magyar történeti irodalma (Ism.: Balázs Tibor; Balázs Tiborné; Hanák Péter; S. Sándor Pál; Spira Görgy) 336

342 ismertetések maz, hanem jól megírt, érdekes olvasmány is. A teljes forrásanyag felhasználásával tárja fel a birtokos nemesség belső ellentmondásait és politikai ellentéteit: az arisztokrácia és köznemesség ellentétét, a kétarcú nemesség állandó ingadozásait, a liberális ellenzék táborán belüli ellentéteket is. Különösen kiemelkedő rész a bécsi kormány és a vele szövetségben álló egyházi és világi arisztokrácia reakciós, nemzetellenes politikájának leleplezése. S. Sándor Pál tilkosrendőri és kémjelentések alapján mutatja be, hogy milyen eszközökkel próbálták Bécs és hű kiszolgálói, az áruló főpapok, meggátolni a legkisebb haladást is. Rémhírterjesztés, megvesztegetés, megfélemlítés, vagy jobb híjján a nyilt fegj'veres terror tartozott a reakció állandóan alkalmazott fegyverei közé. S. Sándor Pál kitűnően tárja fel a liberális ellenzék letörésére irányuló aljas cselszövést, kiemelve Hám püspöknek — a szabadságharc elvetemült árulójának — továbbá Lajcsák és Lonovics püspököknek szerepét, akik mint terrorcselekmények szervezői és ihletői, mint a konzervatívok főkortesei, mint rendőrspiclik, a bécsi reakció legmegbízhatóbb támaszai voltak Magyarországon. Az egész országgyűlés, S. Sándor Pál helyes értékelésében, pozitív, előremutató,- mert a feudalizmus válságának fő problémáit felvetette és megoldásukat előkészítette, ha maga — a reakció túlereje és a haladás táborán belüli ellentétek miatt — megoldani nem is tudta. S. Sándor Pál könyve, hibái ellenére is, jelentős és értékes kísérlet a reformkor marxista feltárására. A források kiértékelése és a politikai küzdelmek kibontása jó, és ha elméleti hibáit kijavítja, S. Sándor Pál a reformkor kitűnő marxista feldolgozását tudja majd adni. * A fent ismertetett munkák a magyar társadalom forradalomelőtti kérdéseivel foglalkoznak. Eckhárt Ferenc könyve (1848 a szabadság éve, Budapest, 1948. 314. old.) már 1848—49 történetének feltárásával kísérletezik. Bár könyvét —• amint azt a szerző az előszóban jelzi, azzal a szándékkal írta, hogy ,,minden magyar" számára megmutassa „az első magyar demokrácia századik évfordulójáénak jelentőségét, e célját korántsem érte el. Írása tudományos formába bujtatott ellenforradalmi propaganda, melyben 1848 századik fordulójának ünnepén — a forradalom és szabadságharc eszményeinek megtagadása jut kifejezésre. Eckhárt elégtelen tudományos eszközökkel látott hozzá témája megírásához, mikor fukarkodott a vonatkozó gazdag irodalom felhasználásával, s mikor a monarchikus szemléletű történetírók (Károlyi—Thim— Steier, stb.) művei alapján igyekezett megírni a függetlenségi harc eseményeit. Szabó Ervin munkáját Eckhárt csupán demokratikus fedezéknek használta reakciós elvei takargatására.* Ezeknek a munkáknak kritikátlan használata, tetézve Eckhárt reakciós szemléletével, szükségszerűen eredményezte azt a felfogást, mely szerint a forradalom és szabadságharc eleve kilátástalan küzdelem volt. Azt, hogy 1848—49 szabadságharca szerinte is — mint a többi polgári ideológus szerint —• eleve kudarcra volt ítélve és ezért természetesen irreális volt, virágnyelven így fejezte ki: a menekülő Kossulh bizonyára visszaemlékezett ,,egykori ellenfelére, a döblingi elmebetegre, aki próféciáit neki a nagy tragédiáról, amely íme bekövekezett" (288. 1.). Vagyis: „a nagy tragédia" nem a „belső bitangok" és a nemzetközi reakció összefogásának eredménye, hanem annak — az Eckhárt által nagvon is sajnálatosnak tartott ténynek — a következménye volt, hogy Kossuth nem hallgatott Széchenyi szavára, azaz, hogy a nemzet megvívta szabadságharcát a Habsburg elnyomók ellen, tehát, hogy Kossuth nem árulta el a magvar szabadság ügyét! Ugyanis ez Eckhárt „konklúziója". Erre úgy jutott, hogy még csak kísérletet sem tett 48 társadalmi és politikai kérdéseinek tudományos jellegű vizsgálatára! A Széchenyi-kultusz felélesztése a centenárium évében — mert erről van szó Eckhárt munkájában —. burkolt, sőt gyáva tagadása 48 forradalmi hagyo* Így Táncsiceot Szabó Ervinre való hivatkozással nevetséges figurának festi; elfeledkezve arról, hogy Szabó Ervin másként is beszél Táncsicsról. (120. 1.)