Századok – 1948

1848 centenáriumának magyar történeti irodalma (Ism.: Balázs Tibor; Balázs Tiborné; Hanák Péter; S. Sándor Pál; Spira Görgy) 336

ismertetések 35!) mányainak. De Eckhárt a történelemhamisítás terén odáig megy, hogy Széchenyit a népszabadság őrangyalának teszi meg. Ezt írja: Széchenyi „a szabadságon ... az egész (?) nép szabadságát érti" (44. 1.). Vájjon Eckhíárt/ miért mutatja bo Széchenyit a népszabadság bajnokának? Azért, hogy Széchenyit belopja a magyar nép 48-as eszményképei közé. Azért, hogy félreállítsa a magyar nép igazi eszményképeit: Kossuthot — Petőfit — Táncsicsot. A reakció ármánykodó szerepének elhallgatása és a demokratikus erők szerepének leértékelése — sőt nem is egyszer, amikor Perczelről és Dembinszkyről esik szó, becsmérelése: ez a módszer a reakciós történetírás ismert fegyvertárából való, ahonnan Eckhárt Ferenc nem is szűkmarkúan válogatta össze hamisításait. Görgey dicséretét zengve, ő is elítéli a népfelkelés harci eszközét a nélkül, hogy csak egyszer is megemlítené a nemesség reakciós sza bot'ázsakcióit, mellyel az a függetlenségi harc katonai szervezését igyekezett aláásni. A nemesi reakció e sikertelenül elleplezett tevékenységének bizonyítására itt a következő adatok is elégségesek. Nyitrában például ,,a nemzetőrség felállításában ... a vármegyei tisztviselőség csak lépést se tesz ... találkoztak ámítók és bolondok, kik azt mondták: minek az?" (Nép Barátja, 1848. okt. 1.) Nógrádban pedig, ahol a nemzetőrök ,,egytől-egyig készek voltak elmenni" katoának, a reakció ármánykodására, ..mindnyájan lemondtak az elmenésről" (U. o. dec. 27.), stb. Ezek után világos, hogy Eckhárt munkája a reakciós ideológia behatolása a magyar forradalom és szabadságharc százéves fordulóját ünneplő történeti irodalomba. * A centenárium történeti irodalmában Eckhárt könyvéhez hasonló helyet foglal el a debreceni történészgárda „reprezentatív" munkája. (Szabó István [szerk.]- A szabadságharc fővárosa, Debrecen. 1849 január—május. Debrecen, 1948.) Szabó Istvánék legdöntőbb hibája az, hogy gondosan kerülnek minden olyan utalást, amely a forradalom objektív szükségszerűségét alátámasztja. Viszont nyíltan átveszik a békepárti jobboldal támadó, destruáló hangját a forradalom politikai és közigazgatási szerveivel szemben. Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerveket maga a forradalom hívta szükségszerűen életre. Ezek a szervek a küzdelem legfontosabb támasztópillérei voltak és ezért kritikájuk tulajdonképen 48 forradalmának is kritikája. A kötet szerkesztői azonban úgy gondolták, hogyha már a forradalmat és a függetlenségi harcot nyiltan nem támadhatják, az Országos Honvédelmi Bizottmányt, a rendőrséget, a nemzetőrséget, a kormánybiztosi rendszert nyugodtan becsmérelhetik úgy, hogy azt a békepárti „Esti Lapok" publicistája is megirigyelhette volna. A Honvédelmi Bizottmány és a rendőrség komoly szálka volt mind a Debrecenben összeült képviselők egy részének, mind a civis társadalomnak szemében. De nem az objektív helyzetből fakadó forradalmi óvintézkedések miatt, hanem azért, mert ez a két szerv jelentette a forradalmi ellenállás lelkét. Ezért ugyanazt a szembenállást látjuk a 49-es birtokos nemesség nagy részénél és a jómódú cíviseknél, mint kései történész utódaiknál. Éppen ezért már súlyos hibát követnek el akkor, amikor kommentár nélkül bizonyítják például a Honvédelmi Bizottmány diktatórikus jellegét (119., 121. old.), vagy átveszik az Esti Lapok támadásait és gúnyolódásait Madarász „rendőrminiszter"-re vonatkozóan (272., 305., 3?6. old.). Szabó István például teljesen a békepárt szellemében támadja az országgyűléstől elszakadó Honvédelmi Bizottmányt és „nyomasztó tekintélyéről" beszél (122. old.). Úgy tünteti fel, mintha a Honvédelmi Bizottmány önkénye kormányozta volna az országgyűlést. Ha úgy vetette volna fel Szabó István a problémát, hogy mennyiben felelt meg a 49-es kormányzat a forradalmi háború követelményeinek, akkor rá kellett volna mutatnia arra, hogy ezt a feladatát valóban nem tudta hiánytalanul betölteni. Do nem azért, mert diktatórikus volt, és sértette az állampolgárok szabadságát, hanem éppen ellenkezőleg azért, mert nem tudta elég eréllyel és