Századok – 1947

Tanulmányok - TÓTH ZOLTÁN: Szent István legrégibb életirata nyomán 23

42 TÓTH ZOLTÁN tesen nem képzelhető. Végső fokon, mint látni fogjuk, különösen a hartviki eredetű szövegeltérések igen erőteljes magyarázó reflexet fognak nyerni. Altalános alakulástörténeti szempontból azonban másik tekintetbeveendő forráscsoportunknak, a krónikaszövegeknek áttekintő vizsgálata elé mindenesetre több reménységgel nézhetünk, mert közös gyökérből eredtek ugyan, de évszázadok érlelő munkájának forradásait hordozzák. Nemhogy Gézára, Szent Istvánra vonatkozó adataik sem egykorúak. A bővebb szövegezések idevágó szakaszaikban legendaforrást említő vázlatot közölnek s előadásuk, sajnos, nagyon távol áll attól a lüktető életteljeeségtől, mely különösen a Képes Krónikát nagyjában I. Endre korára vonatkozó részeitől kezdve jellemzi. De azért Gézával foglalkozó mondataik között is akadnak, mint láttuk, kivehető eltérések. S ezek főleg akkor tűnnek elő, ha kiindidásul azt a feldolgozást választjuk, mellyel kapcsolatban különösképen nevezetes szeuepet nyer Ranzanus szöveghagyatéka. Miután, mint előrebocsátottuk, most már nem összehangzásokat, hanem eltéréseket kell keresnünk és megfigyelnünk, némileg elkanyarodhatunk történetkutatásunk szokásos, krónikás hagyományunk általános alapvonásait kereső irányvételétől. Árpád-korunk feldolgozói készségesen el szokták ismerni Mügeln értékeit, de Géza-beállítása felett, magános tanú lévén, ami a lényeget illeti, elsiklottak. A Mügeln egyedülállását megcáfoló s ugyanazt hirdető Ranzanust pedig ebből a szempontból egyáltalában nem vették figyelembe. Kései vallomástévő volt s ezenfelül humanista, tehát egész adottságában aggályos jelenség, íme jóval szélesebbkörű kútfőanyagot feldolgozó kor- és honfitársa, Bonfini, legalábbis első pillantásra, csakugyan egészen más Géza-rajzot hagyott reánk. Ha a külsőt nézzük, iireset és igazplhatatlant, de miért volna a homlokegyenest ellenkezőt mondani látszó Ranzanus hitelesebb nála? Elvégre egyik éppen úgy támaszkodhatott korai forrásokra, mint a másik. S ha eredményeik elíitők, az a valószínű, hogy mindketten koholmányt örökítettek reánk. Hátha Ranzanus csak ravaszabb volt s nem mondott igazat, mikor olyan kevés kútfő felől számolt be? Hátha ismerte középkori forrásaink jókora sorozatát — ebbe az önmagában nem éppen valószínű lehetőségbe egyszer már önkéntelenül belebotlottunk — s innen is, onnan is kikapva egy-egy színfoltot, bámulatosan logikus, de egészen önkényes képet festett pusztán fantáziafűtötté humanista újságvágyból? S Ronfini ugyanazt tette, csak éppen más irányba tért. Látni fogjuk, hogy Bonfini eljárása sem magyarázható ilyen egykedvűen; Ranzanust illetőleg pedig mindent fenn kell tartanunk, mit megbízhatósága felől előrebocsátottunk. Ronfini nyilván egyik nevezetes akadálya volt a Ranzanustudósítás befogadásának. A lényeget illetőleg egészen helytelenül. S ha egyszer úgy találtuk, hogy megfigyelési köreink sugarait jogos és érdemes a XV. századig kiterjeszteni, mindenképen meg kell kísérelnünk a Bonfini-jellemzés szellemi gyökereinek felfejtését is. Már most ki lehet azonban emelnünk, hogy a döntő ellen-