Századok – 1947

Ismertetések - Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Ism.: Bónis György 237

ISMERTETÉSEK 239 és fejlődésének létfeltétele. Ennek megteremtését köszönhetjük E. müvének. Talán nem véletlen, hogy a nagy illúzióromboló szívesebben fordult az adatok elképesztő bőségét szolgáltató újkori századok felé, mint a ködös elöidőkhüz, melyeken a( régebbi szerzők olyan szívesen merengtek el. A most vázolt négy szempontoií felül, melyeknek részletekben való megnyilvánulásait itt nem követhetjük, számos találó megfigyelést és újszerű megállapítást hoz E. munkája. Az újabb történeti irodalommal szemben magunk is úgy véljiik. hogy a XI. századi trónfosztásokat nem tekinthetjük az ellenállási jog előzményeinek (32. 1.). Szemléletesen tűnik ki a nem-hadakozó közemberek társadalmi süllyedése Szent István és László törvényeinek összehasonlításából (46. 1.). Meggyőzően hat az a megállapítás, hogy a jobbágyfalvak helyzetének rendezésénél —. akárcsak Csehországban és Len gyelországban — a „vendégek szabadságát" vették mintául, tehát a magyar jobbágyjog is a ins Theutonicum erős hatása alatt fejlődött ki (60. 1.). Jó az Eigenkirche átültetésére használt „magam egyháza" kifejezés, sokkal magyarosabb a szolgai „sajátegyház" fordításnál (160. I.). Találó a hiteles helyek és közjegyzők intézményének tárgyalásának címéül adott „közhitelességi szervezet" is, maga ar anyag — tudjuk — E. régebbi, a'iapvető munkájának összefoglalása (176— 183. 1.). Indokolt a Hármaskönyvről a jobbágyság helyzetével kapcsolatban kimondott bírálata: a szerző felelősségét az indokolja, hogy „állandósította és megdönthelellenné tette" a jogkönyvébe felvett 1514-i megtorlást, az „örökös jobbágyságot" (63—64. 1.). Általában őszinte együttérzéssel fordul és részletesen foglalkozik E. az újkori magyar jobbágyság nyomorúságos helyzetével (204—227. 1.). s nem habozik kimondani az ítéletet a birtokososztály mérhetetlen önzése fölött. Ezekhez az inkább szemléltetésül kiragadott idézetekhez még sok mást írhatnánk E. munkájának „követel"-oldalára. De van a könyvnek „tartozik"-oldala is. Tankönyvet írni annyit tesz. mint egy adott időpontban összefoglalni bizonyos tárgy körébe vágó eredményeket. Éppen ezért minden tankönyv, E.-é is nemcsak magiáért áll helyt, hanem a szaktudomány helyzetéért, haladottabb vagv elmaradottabb állapotáért is. A következő megjegyzések nem érintik E. alapvető műVének érdeméi, hanem azokat a hiányokat szeretnék megmutatni, amelyeknek kitöltésével még valóban „tartozik" a magyar jogtörténeti irodalom. A diagnózisra a jelen tankönyv méltatása kiváló alkalom, mert — mint az elmondottakból már sejthetjük —E. tárgyalási módjában, stílusában sincs semmii pátosz, érzelem vagy illúzió. A tömör, lapidáris, sokszor nagyon is összefogott mondatokból a szerző szinte szándékosan száműz minden irodalmi ambíciót. Annyit ad, amennyit' ma a magyar jogtörténetből tudunk, semmivel sem többet, még a fejlődés irányvonalait is nagyon óvatosan húzza meg. Így az előttünk álló szintézis tárgyias, sokszor lexikális, de bizonyára maradandó értékű. Az utóbbi időben szaktudományunk egyre jobban közeledett a társadalomtörténethez, s nia már a jogfejlődés vázolását a társadalom alakulásának ismertetése nélkül el sem tudjuk képzelni. E. is helyesen hangsúlyozza, hogy „a jogintézmények alakulása minden időkben a társadalom fejlődésétől függött", s ezért ezt a szempontot különösen törekszik, érvényesíteni (4. 1.). Bőségesen foglalkozik a társadalmi viszonyokkal, mind a középkorban, mind az újkorban. Mégsem érezzük —• s ez nem a szerző hibája — az organikus összefüggést a két fejlődésvonal között. A jogtörténeti irodalom talán eljutott már oda, hogy felvetheti a „miért" kérdését is. Mennyire megszoktuk az ilyen fordulatokat: „a nemesség befolyásának erősödésével", „a királyi hatalom gyöngülésével" stb.! Ezekben okozati összefüggéseket sejttetünk, de nem válaszolunk rá: milyen erők idézték elő a nemesi befolyás* erősödését, vagy a királyi hatalom gyöngülését. Egyszóval: E. nagyjelentőségű munkája ébreszt rá igazán szaktudományunk szociológiai alapvetésének hiányára. Ügy érezzük, ebben a könyvben is tanulságos lett volna sorrendben előbb szólni a társadalom alig megfogható, do eredményeiben döntő változásairól, s azután ismertetni az alkotmány fejlődését, mint az előbbinek eredőjét. S itt fokozottabban kérnének szót a gazdasági élet jelenségei, mint a társadalmi és jogfejlődés tényezői. Különösen a magánjog történetében okvetlenü!