Századok – 1947

Ismertetések - Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Ism.: Bónis György 237

240 ISMERTETÉSEK meg kellene emlékezni .arról, hogy az ősiség a földmívelésböl élő társadalom tipikus jogintézménye, s jelentősége éppen akkor csökken, amikor a szükségletek kielégítésén túl a merkantilizmus piacra termelése lép előtérbe. Pompás példája gazdasági és jogfejlődés összefüggésének a Hármaskönyvben olvasható jogelv, mely szerint az 50-nél több lóból áll'ó (ménest1 ingatlannak kell tekinteni (I. 101, E. 337. 1.). „Ingatlan" kollektív birtoklást, elidegenítési korlátozást jelent, s Werböczi már nem értette meg, hogy ez az elv a régi, állattenyésztő gazdálkodás maradványa, amikor a nemzetség nagyszámú ménesét kellett megóvni a szétforgácsolástól, megtartani az egymást követő generációk számára. A korlátozott forgalmú ménes azonos gazdasági szükséglet kifejezése, mint a földinívelő fokon az ősiséggel megkötött ingatlan. Gazdaság és jog összefüggéseinek hangsúlyozását erősen várjuk E. könyvének, második kiadásától, annál is inkább, meri a szerző nemcsak a jogtörténetben, hanem a gazdaságtörténetben is eredetit és maradandót alkotott (A bécsi udvar gazdasági politikája Magyarországon Mária Terézia korában, A magyar közgazdaság száz éve). Sajátos vonása E. könyvéitok, hogy az előbb kifejtett éles elvi állásfoglalás ellenére is kerüli a vitát, s nem törekszik eldönteni éppen ja legkényesebb részletkérdéseket (pl. a középkori nemzetiségpolitikára, a városok eredetére, a szabadok és a királyi vármegye viszonyára vonatkozókat, stb. 64, 71, 123. 1.). Ebből a tartózkodó magatartásból következik, hogy az alkotmánytörténetben lényegre utaló korszakmegjelöléseket sem ad. Persze ez megint a szakirodalom jelenlegi állapotát tükrözteti, hiszen éppen azt a kérdést nem sikerült eddig megnyugtatóan eldönteni: milyen elnevezés lenne a legtalálóbb a keresztény királyság elsiő századaira, milyen a következőkre, s az sem egészen világos, hogy az újkort hogyan jellemezhetnők legjobban. Mindenesetre A könyvet tanulás céljából .forgatóknak, de minden olvasójának is nagy segítségére lenne, lia a szerző választana az elnevezések között s egy-egy találó megjelöléssel tájékoztatna bennünket az egyes korok alkotmányának jellegéről. Jól tudjuk azt is, hogy maguk a „középkor" és „újkor" fogalmai sem teljesen mentesek a félreértéstől, hiszen Kern megkülönbözteti az „időbeli" és a „szellemi" középkort, (Recht und Verfassung im Mittellalter, Historische Zeitschrift 1919, 1—79.), másrészt sok középkori uralkodónak, így II. Frigyes császárnak, nálunk Mátyásnak alkotásai is „újkori" vonásokat tüntetnek fel. Ugyancsak további, elvégzendő feladatokra utalnak E. könyvének a mai helyzetben természetesen rövidre fogott, még bővebb kidolgozást kívánó részei. Bizonyos kérdésekben legújabban igyekeztünk az eddigi irodalom eredményeit kiegészíteni, részben korrigálni is, így a középkori Hűbériség és rendiség problémájára vonatkozóan. (Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban, Kolozsvár 1947.) Így csak röviden kell utalnunk rá — ismét nem a szemrehányás célzatával —, hogy az Aranybullának találóan kiemelt hűbéri vonatkozásai (30. 1.) csak látszatok, melyek mögött nem áll hűbéri társadalomstruktúra; hogy az Aranybullában használt „nobilis" elnevezés, melyet E. Tagányival tartva „nemes"-nek ért (29, 31, 44), másutt viszont Erdélyivel és Mályuszszal csak á XIII. század derekától kezdve alkalmaz a királyi serviensekro (50. 1.), az oklevelek kétségtelen tanúsága szerint az 1230-as évek közepéig szabályként még a hivatalviselő főúri osztályra vonatkozik; hogy a nemes familiárisok csak a törvényszabta esetekben álltak uruk büntető joghatósága alatt, s általában a nemesi kiválliság élesen elválasztotta őket — liűbérviszonyuk ellenére — a jobbágy-familiárisoktól (ellenk. Szekttt nyomán, 54—55. I); hogy a címereslevél, mint egyben a nemesítés eszköze, csak a XV. század végétől használatos, bár az Árpádok valóban nemesítettek birtokadomány nélkül (329. k), viszont címer nélkül; végül, hogy az egyházi nemeisség nem volt teljesen azonos a hűbériséggel, mert éppen a szolgálatnak atyáról-fiúra átszállása s a felmondás lehetetlensége patrimoniális vonásokat vegyített bele (ellenk 55. 1.). Rendkívül találóak viszont ebben a vonatkozásban azok a megáMapílások, hogy „a familiárisok nem alkottak különleges társadalmi osztályt, hanem ez az elnevezés csak időleges, személyszerinti kapcsolatot jelentett" (Szekfűvel szemben, 53. 1.) és hogy „nálunk, nem volt meg a dologi alapja az úr és familiáris kapcsolatának" (55. 1), mert az újabban kifejtett magán-