Századok – 1947
Beszámolók - DEÉR JÓZSEF: A német nemzetiszocialista történetírás 152
168 DEER JÓZSEF Erre mutat mindenekelőtt azoknak a céhbeli nyilatkozatoknak egész sora, melyek a német történetírás szempontjából is elismerik a nemzetiszocialista forradalom szükségességét és hasznosságát. Kari Alexander von Müller szerint a német történettudománynak „tönkre: kellett volna mennie, ha idejében nem rázkódtatta volna meg őt is ez. az alapvető forradalom". Műveltebb nyelvezettel, mint Frank, de végeredményben ő is megismétli a Bismarck utáni kor történetírása, ellen felhozott nemzetiszocialista vádakat: hogy a história „rendező világnézet" hiányában nem tudott úrrá lenni sem az egyre növekvő forrásanyagon, sem pedig a kutatási ágaknak egymástól való végzetes eltávolodásán* s ezáltal maga is a politikai és szellemi relativizmus, tehát a rombolás útján egyengette. Elveszítette kapcsolatát a népi erőkkel s így merev alexandrinizmussá válva alkalmatlan volt arra, hogy a valóságos élet éhségét csillapítsa. Nem tagadható szerinte az sem,, hogy a német szellemi tudományok nem tartottak lépést az idővel s most már félő, hogy attól végleg elmaradtak. Pedig az idő törvénye a tudományra is kötelező, különösen a történettudományra, mely tárgyánál fogva amúgy is oly közel áll a politikához. Ezért az új szellemet előre kell vinnünk a tudományos harcok legelső sáncaiba. A történetírás mindenkor a tettektől kapott szárnyakat s legközelebbi tesvéré- * hoz, a költészethez hasonlóan legalkalmasabb is arra, hogy tetteket ihlessen.66 A háború kitörésekor pedig megállapítja, hogy „ebben az. órában nem lehetünk mi sem mások, mint a magunk helyén katonái és munkásai a német népnek és nagy vezérének".6 7 Mivel Müller kétségkívül szakszerű történetíró, szempontunkból teljesen közömbös, hogy milyen kapcsolatban állott a nemzetiszocialista párttal. Ugyancsak vállalta a forradalomból a históriára háramló következményeket az a történetíró is, aki műveltségének európaiságát és előadásának elegánciáját tekintve egyedül állítható Meinecke mellé sakit egyéniségénél és származásánál fogva talán a legnehezebb a nemzetiszocialisták oldalán elképzelni : Heinrich Ri tter von Srbikre, erre a finom, arisztokratikus, jellegzetesen osztrák és bécsi szellemre gondolok s akit nagynémet mentalitása sodort a háború utáni osztrák politika veszélyes vizeire. Srbik nemcsak azt állapítja meg, hogy „a nép és birodalom egységének kialakulása kemény ököllel kopogtat egy túlságosan is önmagába mélyedt tudós világ kapuján", de sajnos azt is elismeri, hogy a forradalomból „roppant új életimpulzusok fakadnak a történetírás számára".68 Ezért nem tagadja, a „harcos tudomány"' létjogosultságát és bízik annak a rankei értelemben vett megismerő tudománnyal való összeegyeztethetőségében.6 " nt'met történetéről és az újkori német történet forrásairól írott nagy müvével, melyek azonban sohasem részesültek színvonaluknak és jelentőségüknek megfelelő fogadtatásban a kritika lészéről. Természetesen minél távolabb áll egy történeti tudományág a nemzeti históriától, annál inkább meg tudta őrizni tárgyilagosságát, bár — mint ezt Helmuth Berve görög története példázza — kivételiek itt is vannak. > "« Zum Geleit: H. Z. 153 (1935) 1—5. 1. 87 Vorwort des Herausgebers: H. Z. 161 (1939) 1 kk. 88 It. Z. 162 (1940) 339. I 08 Srbik-levele W. Frankhoz a Reichsinstitut tiszteleti tagságának elfogadása alkalmából. A küzdő és a megismerő tudományt a közös „volkhalles Danken und Wollen" kapcsolja össze: 11. Z. 153 11935) 222 Mindez még az: Anschluss előtt!
