Századok – 1947

Beszámolók - DEÉR JÓZSEF: A német nemzetiszocialista történetírás 152

A N B.MET NEMZETISZOCIALISTA TÖRTÉNETÍRÁS 167 nemzetiszocializmushoz való átállása és annak kiszolgálása mégis az ő akciójától függetlenül minden erőszak nélkül következett be. Szinte azt mondhatnánk, hogy a hatalomátvétel óta a rendszer kegyeiért titkos versengés folyt a történészek rohamosztaga és a tekintélyes, idősebb céhbeli tudósok között. A kívülálló talán nem téved, ha megkockáztatja a feltevést, hogy a céhbeliek az utolsó években nemcsupán megtartották hadállásaikat, de sikerült is visszanyomniok a tudományas forradalom lövészárkijit, aminek veszedelmére Frank már a Reichsinstitut megnyitásakor is célzott. Egyik későbbi beszédében képtelenségnek mondotta, hogy éppen az új Németországban diadalmaskodhassak a tudomány mesterembereinek és specialistáinak reakciója, elárulva- azt, hogy minden párttámogatás ellenére is mennyire félt a hivatalos tudomány konkurrenciájától. A német tudománynak a külföldön megforduló képviselői mindenesetre önérzetesen hirdették, hogy a politikai akarnokok a III. Birodalomban mind jobban háttérbeszorultak a komoly szakemberek mögött. Nem beszéltek viszont arról, hogy milyen áron vásárolta meg a. céhbeli tudomány ezt a győzelmet? A régi szakembereknek természetesen sok minden nem tetszett ebben az új rendszerben. Nem tetszett például a „harcos tudomány" túlságos.hangoztatása és kizárólagossági igénye, a tudomány bevált -szervezetének megbolygatása, a fiatalok türelmetlensége s irányítási szándékaikkal nehezen összeegyeztethető tudásbeli fogyatékossága. A beérkezettek valahogy úgy néztek a Reichsipstitut historikusaira, ahogy egy porosz vezérkari tiszt egy SS főrohamvezetőre, egy gyakorlott bürokrata a, közigazgatásba avatkozó pártfunkcionáriusra, vagy egy diplomás mérnök a Todt-szervezet munkavezetőjére. Ezek a nevelés- és ízlésbeli különbségek azonban a tudomány világában sem állották útját annak, hogy a szakemberek ne működjenek együtt a félvagy egész dilettánsokkal s ne meneteljenek velük — igaz német módon — a közös nagy célért. Elég egy pillantást vetni azokra a történészekre, akik a Reichsinstitut tanácsadó és tiszteleti tagságát elfogadták s ezzel nyilvánvalóvá tették hajlandóságukat a rendszerrel való együttműködésre: Erich Mareks, Wilhelm Schlüssler, Fritz Härtung, Heinrich von Srbik, Willy Hoppe, Otto Westphal, Karl Alexander von Müller és Albert Braokmann nevei önmagukért beszélnek.®4 Ha a felsoroltakhoz még hozzávesszük Karl Brandl, Willy Andreas, Hermann Anbin, Wilhelm Mommsen, Rudolf Stadelmann és Otto Brunnert, akik a Reichsinstituton kívül adták bizonyságát a III. Birodalom, illetőleg célkitűzései iránti rokonszenvüknek, akkor azt kell mondanunk, hogy a német történelem, elsősorban annak újkorával foglalkozó történetírók élcsoportja Meinecke, Oncken és a katolikus irányú Franz Schnabel kivételével nem az oppozíció és a csendes visszavonulás, hanem az aktív együttműködés útját választotta.65 84 Das „Reichsinstitut für Geschichte des neuen Deutschlands": H. Z. 153 (1935) 220. 65

Egy bizonyos elkülönülés állapítható meg a középkorral foglalkozó történészeknél, akik a H. Z. gleichschaltolása után alapított Deutsches Archiv für Geschichte des Mittelalters körül csoportosultak, s akiknek munkásságán különlegesebb „korszerűségek" nem mutatkoznak. Ugyancsak intakt maradt a katôlikus történetírás és annak orgánuma, a „Historisches Jahrbuch der •Görres-Gesellschaft" is, lia egyes cikkírói tettek is bizonvos engedményeket. A katolikus történetírók között első helyen Franz Schnabel áll a XIX. siázad