Századok – 1947

Beszámolók - DEÉR JÓZSEF: A német nemzetiszocialista történetírás 152

DKÉK IÓZSKK már kezdettől fogva ugyanúgy a háborúra számítottak, akárcsak minden más szakma nemzetiszocialista vezetői. Frank az intézet megnyitásakor áhítozva beszélt'arról az eljövendő időről, midőn majd áll a nagy front » megindul a küzdelem a német nagyság új korszakáért. A háború kitörésekor pedig Grillparzer egyik drámájából idézte az ifjú Wallenstein szavait: „Jó a háború, még ha harminc évig is tart".*" Miért örült ennyire'? Mert ő is ki akarta próbálni egész Európán a maga új „fegyversit". Mint vérbeli nemzetiszocialista egy pillanatig sem számított, a békés meggyőzésre, valamiféle lassú és barátságos 'penetrációra."1

De annál inkább bízott abba, hogy „amidőn a német hadosztályok rohama alatt meginognak a Nyugat korhadt rendszerei és ideológiái, akkor az igy keletkező szellemi légüres térbe be fognak hatolni az líj politikai tudománynak azok a fölényes megismerései, melyeket az új Németország kitermelt. Csak akkor fog az a geniális kritika az érdekelt országokban is teljes mértékben érvényesülni, melyet Chr. Steding a semleges germán peremállamok felett gyakorolt. továbbá a modern francia demokráciának az én könyvemben, megkísérelt bírálata, ugyanúgy az a kritika is Karl Heinz Pfeffer Angliáról mondott"."2 E kijelentés ma már komikusan hangzik, elmondásakor azonban az egész német hadigépezet állott mögötte s nem kétséges, hogy Hitler győzelme a tudomány viszonylatában is a tárgyilagosság, a felelősség és a szabadság halálát jelentette volna Európa számára. Mindaz, amit a történetírás helyzetéről a nemzetiszocialista Németországban eddig elmondottunk, teljfes mértékben igazolni látszik Huizinga ítéletét : „Körülöttünk .mindenütt oly irányok jelentkeznek, melyek a maguk politikai vagy társadalmi célja érdekében visszaélnek a történelemmel. Az a tény, hogy a szigorú tudományosság évszázada után oly korszak következhetett, mely készségesen feláldozott minden előítéletnélküliséget, mélységesen kiábrándító. Nehéz volna eldönteni, mi sajnálatosabb, az uralkodó hatalom zsarnoksága-e, mely egy előírt tan melletti hitvallást kikényszeríti, vagy az a készség, mellyel a politikai tudomány új feladatának magát aláveti ? Országok, melyek addig szellemi és kulturális tekintetben a vezetők közé tartoztak, most a megbilincselt tudomány otthonaivá váltak.""'1 Noha Huizinga nemcsupán Németországról beszél, s nem is egyedül a nemzetiszocializmusban ismeri fel a történetellenes dogmaíizmus áramlatát, elsősorban mégis a német történetírás nagy múltját állítja szembe szomorú jelenével. De helyes-e ez a diagnózis? Az eddig elmondottak'alapján a látszat mindeneseire ez, a valóság mégis meglepően más. A céh és a forradalom. Walter Frank és társai kétségkívül megbéklyózták a história Pegazusát és elhallgattattak néhány embert, akikben még töretlenül ólt hivatásuk szelleme. A céhbeli történetírók nagy többségének a "". Die deutschen Geisteswissenschaften im Kriege: H Z 163 (1940) 3 kk. 1,1

Ez kilátástalan volt. A cseh Josef Pekaf pl. mindjárt a megalakulás után tökéletesen tisztában volt azzal, hogv ki W. Frank és mi a Keichsinstitut: О now déjepis V Ifety fisi. Cesky Casopis Históriekv 41 (19.45) 555—566. - H. Z. No3 (1940) 71. 1. 85 Im Bann der Geschichte. Basel 1043, 86. 1.