Századok – 1947
Beszámolók - DEÉR JÓZSEF: A német nemzetiszocialista történetírás 152
164 D KÉR .rÓZSEt' lésre? Nemosupán a szellemtörténettel és Meiuecke-vel való hatásos polémia kedvéért, hanem főként a nemzetiszocialista forradalom történeti igazolása érdekében. Az 1933-as forradalmat ugyanis kétségbevonhatatlanul oly emberek csinálták, akiket nem lehet azzal vádolni, hogy ideológusok, vagy intellektüellek lettek volna. A szellem emberei* részben távoltartották magukat a nemzetiszocializmus forradalmi formájától, részben pedig ők nem kellettek a mozgalomnak. Hitler a „Mein Kampf'-ban oldalakon, keresztül gúnyolja azokat, akik „szellemi téren" és „csendben" kívánták szolgálni az eszmét és akikben osupán a cselekvéstől irtózó gyáva puliányokat hajlandó látni.54 Walter Frank a szellemi élet külön bűnéül rója fel, hogy a Führer a maga „Bildungsgang"-ját az akadémikus intézményeken kívül jái;ta végig s hogy a forradalom „az intelligencia, a főiskolák és a régi tudomány érdemleges részvétele nélkül" zajlott le.35 A szellemnélküli, sőt szellemellenes foi-radalom így nem tűrhette az összehasonlítást a szellemből sziilolő régi nemzeti forradalommal, melyre mint előfutárra mégis szüksége volt. De nem tűrhette azt sem, hogy a tett emberei úgy tűrhessenek fel, mint végrehajtó közegei az enervált intellektuellek kis csoportjának. A rendszer történetíróinak fejtegetésein általában egy oly történetmagyarázat dereng át, mely a szellemi megnyilatkozásokat a „wagende Tat" utólagos igazolásaként, szinte felépítményeként tekinti. A nemzetiszocialisták politizált történetírásának természetesen nines köze a komoly politikatörténeti irányhoz, melyet az államformától és a társadalmi berendezéstől függetlenül mindenütt a világon műveltek és fognak művelni. Jogosultságához különösen oly kor-* szakok vizsgálatánál nem férhet kétség, melyekben nem a társadalom, hanem az állam dominál. A régi históriaírásnak Burekliardt mellett legnépszerűtlenebb figurája a ITT- Birodalomban éppen a politikai történetírás felülmúlhatatlan mestere, Leopold von Banké volt. Ennek magyarázata nemesupán abban a,z álláspontban rejlik, melyet Ranke az 1866 utáni német fejlődéssel szemben elfoglalt s amelyre még visszatérünk, hanem egész történetírói magatartásában. Banké sohasem volt csak német történetíró, témái felölelik az egész román-germán állami- és kultúrközösséget, melyben az európai történet igazi hordozóját ismerte fel. A nemzetiszocialisták szemében gyanús volt megvesztegethetetleu tárgyilagossága, hűvös nyugalma, a sokat vitatott rankei kontempláció, melyből a népík, a korszakok és egyének megítélésének maximája, az unmittelbar zu Gott született. Elvetendő volt a történetírás céljának a megismerésre való korlátozása (wie es eigentlich gewesen) és minden tendencia kiszolgáltatásától való merev elzárkózása. Gerhard Schröder például Ranket „zu abendläudisoh-übervölkisch"-nek találja s gúnyosan beszél műveinek „a világtól idegen keresztény alaphangulatáról" s szerzőjük „paposságáról". így érthető, ha Meinecke Ranke halálának 50. évfordulója alkalmából a Porosz Akadémia előtt tartott emlékbeszédében bölcsebbnek tartotta kitérni az elől a kérdés elől, hogy „mennyiben hatott, hathatott és szabad hatnia" Bankénak a mai korra.58 54 395 kk. M Die deutschen Geisteswissenschaften im Kriege: H. Z. 163 il940) 9 к. Gedächtnisrede (Anfänge des Historismus Bd. II. 647. 1).
