Századok – 1945-1946

Ismertetések - Nagy István: A mezőgazdaság Magyarországon az abszolutizmus korában. Ism.: Wellmann Imre 290

ISMERTETÉSEK 291 jobbágyot, magára hagyatva, állami gyámkodástól elesetten, amint legelője fogytán, nagy üggyel-bajjal, aprózódó földjébe fogódzik. Szinte csak a nagybirtok tud megállni az idő sodrában, az is csupán akkor, ha patriarkális hagyományokról üzleti alapra hangolja gazdaságát, a világpiac felé tájékozódik, hasznosítja a gépkorszak vívmányait, váltógazdaságra tér át, úgy növeli a művelés intenzitását, s még a földtehermentesítésnek is megtalálja előnyös oldalát. Csak néhány uradalmunk emelkedik a haladottabb földkultúra európai színvonaláig; mezőgazdaságunk egésze továbbra is ugartartó nyomásos gazdálkodásba süpped. Agrártörténetünk tragikus fordulata, hogy birtokosaink, kiknek a tanulatlan paraszt előtt jó példával kellene elöljárniok, épp akkor vetik magukat a gazdálkodásra, akkor fognának több töke- és munkabefektetést kívánó műveléshez, midőn egyéb új terheken felül tőkeszegénység és munkarőhiány nyomasztó súlya nehezedik gazdasági életünkre. Fejlődés ilyen körülmények között csak extenzív irányban lehetséges: a legelő fogyton fogy a sok feltörés következtében, de csak azért, hogy egyoldalú gabonatermelésnek adjon helyet, miközben állattenyésztésünk, kellő takarmánytermesztés híján, jóvátehetetlen károkat szenved. Amíg mezőgazdaságunk sorsa nem az állandó külföldi piacokra épült, jól-rosszul, valahogy még csak megjárta ez az egyoldalúság. Mióta azonban a közlekedés növekvő irama nyomán a magyar gazda is fokozódó világpiaci függőségbe kényszerült, nem kell főbb néhány kritikus évnél, egy-két árzuhanásnál, hogy mezőgazdaságunk végzetes labilitása napvilágra jöjjön. Csak néhány következtetést szűrtünk le, csak egy-két gondolatot fűztünk tovább N. eredményeiből, de ennyi is mutatja könyve tartalmi gazdagságát. Akad persze nem egy kérdés, „a legfontosabb momentumok" közül is, melyről kevés vagy éppen semmi szó sem esik. A vízszabályozás nyomán megváltozott természeti tényező, birtokosok és birtoknagyságok eltolódása, a földközösség kivesző maradványai, tagosítás és nyomásos gazdálkodás: csupa tüzetes tárgyalást igénylő alapvető probléma. Hogy mégis többé-kevésbbé elsikkadtak^ a szerző nem elég sokoldalú anyaggyűjtésével magyarázható Mondanivalója — maga összegzi így — „а (I) gazdasági irányú és természetű írásokból és nyomtatványokból" (értsd: egykorú gazdasági könyvekből és cikkekből) csörgedezik. Ám a levéltári források akkor sem hanyagolhatók el, ha legfontosabb részük — a földtehermentesítés anyaga — megsemmisült; nem szólva pl. az úrbéri törvényszékek máig kiaknázatlan iratairól, legalább az állami agrárpolitika aktái feltétlenül figyelmet érdemeltek volna. Még jó, hogy ekkortájt már mezőgazdasági munkák és tudósítások egész serege értesít anyagi életünk fordulatairól, híven a kor lázas agrár-érdeklődéséhez. N. feladatát nagyban megkönnyítette, hogy olyan páratlan helyzetképekre építhetett, mint Ditz átfogó ábrázolása s Korizmics, Benkő és Morócz Stepliens-átdolgozása. De a többi jelentősebb munka jó. részét is felhasználja (ha nem is valamennyit), különös érdemmel forgatván egykorú hírlapjainkat. Annyira elmerül bennük, hogy előre, hátra s kifelé alig vet egy pillantást. Nyugat gazdasági fejlődéséről nincs olvasottsága, legfeljebb egy-két hazai érdekű könyv és cikk közvetít számára európai távlatokat. Szabadságharc előtti agráréletünk történeti irodalmában sem ártott volna nagyobb tájékozottság, mint ahogy a jövőt hordozó alapvetésre is egy előre küldött pillantás vethet leginkább világosságot. A fejlődés fonalát követve, a jelentősebb hibák és bizonytalanságok is elkerülhetők lettek volna. Csak egy-két feltűnő hibát említejk. Az örökösödésből folyó paraszti birtokaprózódásra N. Bogyiszlót hozza fel példának, ahol „10—17 darabban feküdt egy-egy negyedtelek" (80. 1.). Alapvető dolog teljes félreismerése ez: dűlőrendszerről van itt szó, nem osztozkodásról. Más példa: szerinte „a magyar mezőgazdaság 1850 előtt csak kis mértékben adta magát gabonatermelésre, a búza sehol seim képezi a fő őszi vetést" (100. 1.). (Mintha bizony a búza lenne az egyedüli gabonaféleség!) Ismét alapvető dolog, amivel a szerző nincs tisztában: hogy a nyomásos gazdlákodás, régi földinívelésünk uralkodó rendszere, lényegében puszta gabonagazdálkodás. Másrészről jobban elődomborodtak volna a főproblémák is, túl azon, amit maga a kor fontosnak tudott és vallott. És mód nyílt volna a tárgy szervesebb időbeli elhatárolására, mélyrehatóbbra annál, mit a politika fordulópontjai sugallnak. 19*