Századok – 1945-1946

Tanulmányok - ELEKES LAJOS: A dinasztikus elv a román államfejlődésben 147

172 \ ELEKES LAJOS értek a román: államfejlődésben, de ilyen határozott, megfogható alakot először most öltöttek: az egyik, hogy a bojároknak (tehát nem egy más trónkövetelőnek, hanem maguknak az ország előkelőinek) joguk van az uralomtól, sőt az élettől is megfosztani azt az uralkodót, akinek kormányzásával elégedetlenek; a másik, hogy • a tanács tagjainak joguk van megválasztani, hogy kit ültessenek a megürült vajdai székbe. Tanulságos volna, de tárgyunktól túlságosan messzire vinne, Jia megkisérelnők kinyomozni, milyen csírákból fakadt, minő előzményekre támaszkodott, mikor, hogyan, mennyire érvényesült ez a két új elv a román államfejlődésben. Addig is, amíg — reméljük — módunkban lesz elvégezni ezt a munkát, két körülményt szeretnénk hangsúlyozni. Egyrészt: a bojárok uralomfosztó jogát (mely nem szükségképen jelentett gyilkosságot, megnyilvánulhatott például külső erők igénybevétele, portai bepanaszlás stb. formájában) a vajdák a fejlődés kővetkező korszakában sem ismerték el; innen az elkeseredett küzdelmek, most már nem egyes trónkövetelők és pártjaik, hanem egyik oldalon a hatalmát féltő uralkodó, másikon a hatalomra törő nagyúri réteg közt, melyek annyira jellemzőek a román államok belső életében a XVI. század közepe után. Másrészt: a tanács választási joga még hosszú ideig nem érvényesült teljes erővel, nemcsak kifelé, külügyi vonatkozásban (ahol például szultáni nemtetszés tehette vitássá vagy hatálytalanná), hanem befelé, az ország közvéleményében sem, minthogy a gyakorlatban eleinte csak a dinasztia körére szorítkozott. Egymáshoz simult a két ellentétes elv, a választási és az öröklési, természetesen nem zökkenők és hullámzások nélkül. S éppen ezek a zökkenések adják kezünkbe a kulcsot a román államfejlődés második — Panaitescutól „arisztokratikusnak" nevezett — nagy korszaka megismeréséhez. Mondanunk sem kell, a bojárok választó és trónfosztó jogának akármilyen kezdetleges, tapogatózó formában való felbukkanása a dinasztikus elv uralmának végét jelzi. A változást más jelenségek is világosan mutatják. Az elv ereje csökkent, a dinasztia tekintélye, az ,,os domnesc" varázsa szétfoszlóban volt. A homályos származású, alacsony sorból váratlanul felemelkedő, bojárpártok hatalmi törekvéseinek cégérül szolgáló trónkövetelők hosszú sora mind hozzájárult ennek a folyamatnak beteljesedéséhez. A vér varázserejének misztikus hite, mely a román államfejlődés dinasztikus korszakát jellemzi, a XVI. század végére kiapad. Több példáját idéztük, hogy a századforduló táján már nőági, oldalági, sőt ennél is bizonytalanabb kapcsolatokat elegendőnek tartottak a jogos trónöröklés bizonyítására. A XVII. század elején még világosabb példákat látunk. 1633-ban például egy havaselvi trónkövetelő, Neagu, a târgçori Mihai Grecu fia azon az alapon mondja magát „Basarab vajda fiának", hogy családját Mihai Viteazul — vajda, de maga sem a dinasztia kétségtelen tagja! — segítette, miközben benső kapcsolatban állt apjának nővérével, vagyis a „jogos" trón-