Századok – 1944

Ismertetések - Szabó István: A magyarság életrajza. Ism.: Makkai László 95

NÉPISÉG- ÉS NEMZETISÉGTÖRTÉNET 10 r I elfogadja. A középkori magyar nemzetiségi politika tekintetében kialakult ellentétes nézetekkel foglalkozva megállapítja, hogy a középkor „nemzetiségi" kérdéseiben a társadalmi vonatkozások dom nálnak, maga a népiség az állampolitika látókörén kívüleső tényező volt s ennek megfelelően az asszimiláció is irányítástól mentesen, a természetes népi erőv:szonyok hatása alatt folyt A különböző társadalmi viszonyok közt élő nemzetiségek e viszonyok kiegyen lítődése esetén könnyen o'vadtak össze, a beolvadás legfontosabb előmozdí tója azonban ekkor is a nagy népi tömegek vonzása volt, aminek a szórványok 2—300 évnél tovább nem tudtak ellenállani. Sz. könyvének legérdekesebb fejezete a török korszakról, a magyarság kétévszázados létharcáról szól. Elszórt, rendszerezetlen s hiányos adatokból kellett ezt a fejezetet összeállítania, hiszen — mint írja — sem a magyarság pusztulásának, sem a korra oly jellemző nagyarányú belső vándorlásoknak részletei, de még nagy vonalai sincsenek kellőleg felderítve, a megrajzolt kép azonban így is plasztikus, főként pedig hézagpótló. A népesség sorsa szem pontjából három övezetet különböztet meg az országban; a török hódoltságét, ahol a hódító hadjáratok, majd különösen a tizenötéves és a felszabadító háború ritkították meg a lakosságot s a pusztuláshoz a kizsákmányoló török birtokrendszer is hozzá-hozzájárult; a végvárak vidékét, mely az állandó harcok és a török rabszedés hatására néptelenedett; s végül az északi, törökmentei részt, mely szintén szenvedett ugyan a török beütések, a garázdálkodó idegen zsoldosok s nem utolsó sorban az éhség és a pestis miatt, de ahol végeredményében a népesség mégis szaporodott már a délről ide:rányuló felvándorlás révén is. A két első övezet nagyrészt magyar települési terület volt, elpusztulásuk tehát a magyarság vérveszteségét jelentette, a megkímélt terület volt viszont középkori nemzetiségeink zömének hazája: ezek így gyarapodhattak. Észak felől a tót, rutén és román néptömb mozdult meg s nyomult a síkság felé a magyarság helyébe és közé, míg délről a horvátság szorult mind feljebb, itt-ott a Drávát is átlépve. A XV. század óta új népelem is jelentkezik: a rác, mely részben önként szivárog be a pusztuló Alföldre, részben pedig török telepítés révén terjeszkedik. Bár a nemzetiségek száma jelentősen növekedett, a népközi viszonyok ebben a korban sem módosultak, egyik idegen nép öntudat» sem kívánkozott politikai keretekbe, a népiség megmaradt öntudatlan egyéni, legfeljebb társadalmi tényezőnek s az egyes nemzetiségek továbbra is egymástól elzárkózva, nagyobbarányú keveredés nélkül éltek. Igen jelentős módosulást eredményeznek eddigi tudásunkhoz képest Sr adatai és számításai az ország XVIII. századeleji népességének számára vonat kozólag. Acsády ugyanis 2'5 millióra becsülte azt. míg Sz. meggyőző érvekkel bizonyítja, hogy a 3, esetleg a 3'5 milliót is meghaladta s ezen belül a magvarság száma másfélmillióra tehető, ez tehát „népi erejével nagy vérvesztesége után a Dunamedencének továbbra is vezető népisége és törlénetformáló tényezője maradt". Sorsa azonban a XVIII. században sem engedett számára aka dálytalan fejlődést, regenerálódást. A felszabadult országon belül nagy népsűrűségi egyenlőtlenség állt fenn, a déli felerészen az össz'akosságnak csak mintegy ötödrésze élt s ennek következtében hatalmas belső vándorlás indult meg dél felé, melyből mindeneke'őtt a magyar paraszt vette ki részét, bár a jobbágysággal járó megkötöttség súlyos akadályokat gördített e mozgalom elé. De, ha szökve is, a magyar parasztság 1730-ig „a Kárpátok medencéjének öblét, az Alföldet fölényes népi többséggel megszállta másodszor is, s ezzel megtartotta hatalmában azokat az előnyöket, melveket Európa e részében a nagy allöldi sík népi birtoklása nyújt". Ezzel párhuzamosan azonban a nemzetiségek térhódítása is folytatódott, a tótság például a középkori néphalárhoz viszonyítva mindenütt 10—40 km széles sávban nyomult előre, körülfolyva és beolvadásra ítélve magyar szigeteket, söt új népszigetekkel bontva meg a magyarság tömbjét. A ruténség szintén előrenyomult, szórványokat azonban nem bocsátott ki magából, akárcsak az Alföld felé terjeszkedő románság, ez utóbbi azonban növelte, kiszélesítette az erdélyi medencében a középkor vége óta keletkezett népszigeteit. Az ország nemzetiségei közül éppen a román hódított a XVIII. század folyamán a legnagyobb teret, mert természetes nép-