Századok – 1944

Ismertetések - Szabó István: A magyarság életrajza. Ism.: Makkai László 95

NÉPISÉG- ÉS NEMZETISÉGTÖRTÉNET 97 szaporulatához kívülről való bevándorlás is járult. Csak így magyarázható meg az, hogy száma két emberöllő alatt megkétszereződött. A török időkben bekerült rácok nagyrésze a felszabadító háborúkban elsodródott, de új tömegek érkeztek, mint a kialakuló déli határőrvidéknek a határral együtt soká:

g ideoda mozgó telepesei. Az ország újranépesítésében az akkor európaszerte kolonizáló németség is kivette részét. Eleinte egyéni kezdeményezésből, szórványosan érkeztek, főleg a városokba, majd 1710 és 1748 közt magánföldesurak telepeseiként a Dunántúlra, végül 1748 és 1786 közt állami telepítőakciók útján a Délvidékre. Az idegenek betelepítésének polit'kai hátterét feltárva, Sz. megállapítja, hogy abban vitathatatlanul magyarellenes tendenciák érvényesültek. Az ijesztően növekvő földtelen magyar zsellérréteg, mely a XIX. század elején már meghaladta a telkes jobbágyok számát, éppen politikai okokból, mint megbízhatatlan elem szorult ki a földjuttatásbél. A század önáltató barokk nemzeti optimizmusa elvakította a magyar vezetőosztályt, mely a Habsburgbirodalom szellemisége és a rendi gondolkozás korlátai közül szabadulni nem tudván, hagyta elsikkadni a nemzeti lét sorskérdéseit. Mikor 1780 után a magyarság megfogyatkozásának ténye egyeseket aggasztani kezdett, az ország több mint nyolcmillió lakosából már csak 3—3'5 millió volt a magyar. A nacionalizmus ébredése ebben a hátrányos helyzetben találta a magyarságot, s ezt még súlyosbította, hogy újonnan betelepedett nemzetiségeinek tekintélyes része nemcsak a magyar történelemmel, hanem a magyar néppel szemben is idegenül, sőt nem egyszer gyűlölettel állott. A magyarságnak, mely mindvégig az oszthatatlan, származási és anyanyelvi különbségeket áthidaló politikai nemzet eszméjéhez ragaszkodott, szükségképen összeütközésbe kellett kerülnie az előbb politikai autonómiát, később pedig nemzeti önállóságot s a határokon túli anyanéphez való csatlakozást kívánó nemzetiségekkel. A küzdelemben azonban erőt adott számára az a hatalmas szellemi megújulás, mely a reformkorszakot jellemzi s mely, Sz. találó megállapítása szerint, „tudatosan vagy tudattalanul új életerőhöz juttatta a magyar népiséget". A magyarság a XIX. század folyamán újra megszerezte az ország népi többségét. Amint Sz. kimutatja, a magyarság természetes szaporodása, bár 1900 előtt általában nem állott a nemzetiségeké mögött, egymagában nem magyarázza meg ezt. A kivándorlás kétmilliós veszteségéből mintegy félmillió esik a magyarságra s ez a körülmény nyereséget is jelent, a lélekszám megnövekedése azonban a közel milliós zsidóság háromnegyedrészének megmagyarosodásával s a városi asszimilációval válik érthetővé. A XX. század elejére az addig jelentékeny részében idegen városi lakosság háromnegyedrésze már magyarnak vallotta magát. Bár a nyelvi asszimiláció még nem jelent teljesértékü hasonulást, a mult század átlagmagyarjának szemléletében a „grammatikai" asszimiláció mégis elérendő nemzetpolitikai célként lebegett s igen sokan már 1780-tól kezdődőleg hittek annak hamaros beteljesedésében. Főeszközének az iskolát tekintették, a magyar nyelv népiskolai tanítása a nemzetiségi vidékeken azonban csak aránylag későn indult meg s még 1910-ben sem tudott az ország nem magyar lakosságának a negyedrésze sem magyarul, annál kevésbbé hasonult népileg a magyarsághoz. A zárt, hagyományaihoz ragaszkodó falusi közösség éppen úgy csak a természetes, öntudatlan asszimilációs folyamatoknak engedett teret, mint azelőtt s ezeknek is oly csekély volt az eredménye, hogy a néphatárok a XVIII. század óta úgyszólván semmit sem változtak. Az asszimiláció mindenekelőtt a szellemi vezetőrétegben volt jelentős, éppen ezért ..a magyar életnek ma is sok egyensúlyzavara vezethető vissza az asszimilációra". Rövid ismertetésünkben nem térhettünk ki Sz. könyvének igen sok érdekes, újszerű részletére és eredményére s arról is le kell mondanunk, hogy egyenként rámutassunk azokra a problémákra, melyek elsősorban igényelnek további tisztázást. A mű azonban éppen új eredményekben és problémák felvetésében gazdag s meggyőződésünk, hogy az előmunkálatok hiánya miatti hézagai éppen úgy buzdítólag fognak hatni a kutatásra, mint maguk a benne közölt s kitűnően összefoglalt adatok. MAKKAI LÁSZLÓ (Kolozsvár). Századok 1944, X—III.