Századok – 1944

Ismertetések - Szabó István: A magyarság életrajza. Ism.: Makkai László 95

ISMERTETÉSEK SZABÓ ISTVÁN: A MAGYARSÁG ÉLETRAJZA. Budapest 1941, Magyar Történelmi Társulat, 276 1. 8°. — (A Magyar Történelmi Társulat Könyvei 8.) A magyar történettudomány legfiatalabb hajtásának, a népiségtörténetnek egyik legfontosabb vonatkozását, a magyar néptest területi elhelyezkedésének és mennyiségi kiterjedésének történetét tárgyalja Sz. úttörő jelentőségű munkája, mely a magyarság és a nemzetiségek területi és számbeli arányának alakulását is figyelemmel kísérve, egyúttal Magyarország népesedéstörténetévé szélesedik ki. Bár a szerző maga kísérletnek nevezi vállalkozását s az előmunkálatok h'ányosságaira, sőt több esetben teljes hiányára panaszkodik, mégis, ha összevetjük könyvét Hunfalvy Pál 1876-ban megjelent hasonló célkitűzésű írásával (Magyarország ethnographiája), lehetetlen meg nem állapítanunk azt a tudás és szempontok tekintetében történt óriási haladást és gazdagodást, melyet három nemzedék munkája, főként pedig az elmúlt évtized s ezen belül nem utolsó sorban magának a szerzőnek kutatásai nyomán elértünk. Hunfalvynál a magyarság és a nemzetiségek őstörténete s hazánkban való megtelepedése és a XIX. századi helyzet közt sok évszázados űr tátong, melyet még elméletekkel vagy szórványos adatokkal sem próbál kitölteni s a magyar nép viszontagságos sorsának alakulása teljesei! elsikkad. Ezt az űrt hidalja át Sz. előadása, összegezve a mult és kijelölve a jövő kutatásainak irányát. A magyar őstörténet gazdag irodalma s a honfoglaláskor településföldrajzára vonatkozó nyelvészeti kutatások lehetővé tették számára, hogy világosan meghatározza a honfoglaló magyarság népi összetételét és egységes népi jellegét, körvonalazza a Kárpátmedence magyar népterületének legrégibb határait s leszögezze, hogy ,,a honfoglaló magyarság a Duna medencéjében nem országokat igázott le és fogott össze egyetlen szervezet kapcsaival, hanem egy politikailag jobbára szervezetlen és alig lakott területet maga népesített be és szervezett meg". A legújabb településtörténeti munkálatok felhasználásával elsőnek próbálja meg érzékeltetni a magyar néptest középkori gyarapodását és terjeszkedését, megállapítva, hogy a falvak alakításában megnyilvánuló magyar népi terjeszkedési feszültség csúcspontját nyugaton a XI—XII., az Alföldön a XII—XIII., Erdélyben pedig a Xllt—XIV. századokban éri el s ezután néhány periférikus medence elfoglalásától eltekintve, a magyar népszaporulat a már kialakult népterületen belül sűrűsödik, aminek jellemző tünete a városokba való özönlés s a mezővárosok gyorsütemű kifejlődése. A jövő kutatások feladata lesz tisztázni azt, hogy a rragyar telepek kialakulásának ez az éles szemmel megf;gyelt időbeli és térbeli folyamata mennyiben függ össze a számbeli gyarapodással és mennyiben a megtelepedést befolyásoló gazdasági és társadalmi életformákkal, illetőleg azok változásaival, továbbá, hogy a magyarság és az egyes nemzetiségek közti civilizációs színvonalkülönbség mennyiben járult hozzá ahhoz a sajátságos jelenséghez, hogy a XIV—XV. századi városiasodás elsősorban a magyarság népmozgalma s alig érintette például a román vagy a rutén népet. Ismertetve ezután Magyarország középkori nemzetiségeinek beköltözését és elhelyezkedését, a féltelkes jobbágyok és a zsellérek problémáját közelebbről vizsgálja s némileg módosítja Mályusz Elemérnek az ország XV. századvégi népességére vonatkozó becslését, amenymyiben azt négymilliónál többre teszi, a magyarság 80%-os arányát viszont