Századok – 1944
Tanulmányok - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyarság és a városi élet a középkorban 36
A MAGYARSÁG ÉS A VÁROSI ÉLET A KÖZÉPKORBAN 63 mint aiuennyiük nincs, akkor is joggal kérdezhetjük: Szabad ma, mikor minden téren a racionális munka a jelszó, mindkettőt el tékozolnunk? Bizonyára nem! De ha szükséges elvégezni a tech nikai kutató munkát, mert a végső eredmény, amelyet az összképből a magyarságra vonatkozólag le akarunk vonni, önmagunk megismerése és a világ felvilágosítása szempontjából egyaránt fontos, akkor meg kell találnunk a semmittevés és az energiafecsérlés kél véglete közt a józan középutat. Nagyon sokat jelentene városaink eredetének, az alapítók nemzetiségének tisztázása érdekében, ha legalább azokat az okleveleket ismernők, amelyeket a városi hatóságok állítottak ki. A XIV. században ugyanis szokásos volt. hogy a bíró és az esküdtek névszerint megnevezték magukat s mert a nagyobb városokban ilymódon a jogügyleteket kötő polgárokon kívül — 13 nevet közöl velünk egyetlen oklevél a vezetőrétegből, ennek jellege, összetétele vagy átalakulása többé-kevésbbé megvilágosodik. Mivel az efféle okleveleket könnyű felismerni, elég hamar rendelkezésünkre állítatnának a lajstromok, amelyek valamennyi városi kiadvány levéltári jelzetét az évszámmal együtt feltüntetnék. Ha csak a Nemzeti Múzeum s az Országos Levéltár különböző gyűjteményeiben és családi levéltáraiban lappangó anyag ily ki jegyzések formájában át volna tekinthető, már megindulhatna a tulajdonképeni történetírói kutató munka, a problémák feszegetése. Mindezt pedig elérhetnők olymódon, hogy nem kétszáz történész tékozolja el — a mai ütemben dolgozva természetesen néhány évszázad alatt — idejét, hanem egy-két fiatal kezdő ugyanennyi év, sőt talán csak hónapok alatt. Mindez azonban, no Да mai munkamódszerünk mellett megoldhatatlan feladatnak látszik, csak az első lépés lehetne. A továbbiakban szükséges volna a várostörténeti kutatás specialistáivá kiképezni elsősorban az egyetemről imént kikerült fiatalok közül az alkalmasokat, másrészt pedig azokkal az idősebb érdeklődőkkel is, akiket részben hivatásuk, részben kedvük városuk történetíróivá avat, tehát a levéltárnokokkal és tanárokkal megismertetni az újabb irányokat, a modernebb felfogást, hogy ilymódon teljesértékű munkát végezhessenek. Ha az orvosok, évtizedes prakszisuk ellenére, hasznosnak találják, hogy évente Balatonfüreden vagy к Királyhágón túl, az Erdélyi Múzeum Egyesület vándorgyűlésein megjelenve, megismerkedjenek az újabb kutatások eredményeivel, vájjon miért éppen a levéltárnokok és a historikusok tartoznának a tudósok azon fajtájába, amelynek felesleges a tanulás? Ma a legelemibb hibákat követik el jónevü várostörténészeink, olyanok is, akiknek tucatnyi könyve jelent meg. Kevesen szereztek közülük tudomást pl. arról, hogy az 1405-i decretum nem ruházta fel a városokat az országrendiséggel, vagy hogy egy falu vagy mezőváros azzal még nem lett valódi várossá, ha a „civitas" névvel illették. Pedig a várostörténet problémái sokkal bonyolultabbak, semhogy megismerésük útját-módját még az is könnyen megtalálhatná,
