Századok – 1944
Ismertetések - Kumorovitz L. Bernát: A királyi kápolnaispán oklevéladó-működése. Ism.: Guoth Kálmán 582
582 MŰVÉSZETTÖRTÉNET PECSÉTTAN osztásból eredő beépítési területek előző helyzetképeinek átalakulásait. Figyelmét kiterjeszti a város alatt húzódó nagyterjedelmű pincerendszerre s ezzel összefüggően a lakóháztípusok alaprajzi rendszerére is, bejelentve erről szóló részletes tanulmány megjelenését. Kutatásainak eredményeit a történeti mull iránt érzett rçiély tisztelete s művészi lelkületéből fakadó szeretete hatja át. Fáradhatatlan kutatóiminkája mellett maga végzi a felméréseket, rajzokat, felvételeket, terveket, városképeket, térképeket. Lelkesedése mégsem teszi elfogulttá, mert az emlékek művészeti értékelését mindenkor szigorú kritikával végzi. Feladatát nagyban megkönnyíti az előző korok stílusának alapos ismerete. A barokkban éppen úgy megtalálja a valóban szépet, mint az ókeresztény, a középkori, vagy a törökkori művészeti megnyilvánulásokban. Érdekesen fejtegeti keletnek és nyugatnak a város művészetében felismerhető találkozását, mint a festői városkép kialakulásának egyik jellegzetességét. Pécs 1763-ban c. tanulmányának függelékében Pécs mérnökeinek és építőmestereinek működéséről kapunk értékes adatokat. A szerző itt felsorolt tanulmányai s egyéb művészettörténelmi dolgozatai alapján reméljük, hogy Pécs művészetének összefoglaló megírása a legavatottabb kezekbe került. Addig is örömmel várjuk előkészületben levő, bejelentett DOL G°ZA,AI T ' RÉVHELYI KLEMER KUMOROV1TZ L. BERNÁT: A KIRÁLYI KÁPOLNAISPÁN OKLEVÉLADÓ MŰKÖDÉSE (A KIRÁLYI KANCELLÁRIA FEJLŐDÉSE A XIV. ÉS XV. SZÁZAD FORDULÓJÁN). Budapest 1943, Stephaneum-ny. 46. 1. 8°. — (Klny. a Regnum Egyháztörténeti Évkönyvből.) A szerző a magyar pecséttan kiváló művelője, aki nem elégszik meg az egyes pecsétfajok regisztrálásával, hanem ezek segítségével igyekezik tisztázni az egykori hivatalok szervezetét, működését, egymáshoz való viszonyát, már csak azért i&, mert az egyes pecsétfajok keletkezését, jogi értékét, használatának területeit nyilvánvalóan csak így lehet megállapítani. E legújabb tanulmánya is ilyen kettős jellegű: pecséttan i alapokról kiindulva világít rá a királyi kancellária fejlődésére, hogy ennek ismeretében annál világosabban meghatározhassa az egyes pecsétfajtákat. Rámutat röviden az eddigi kutatások — főkéht Gárdonyi tanulmánya alapján (Századok, 1914. 88., 174. s köv. 1.) —, hogy a kápolnaispán — mindenkor a király egyik legbizalmasabb embere —• III. Béláig a királyi (nagy)pecsét őrei, s, az oklevelek megpecsételője. Az 1180-as évektől kezdve azonban e nagyobb pecsét őrzését a kancelláriának immár állandó vezetője: a kancellár veszi át; ettől kezdve a kápolnaispán a bizalmasabb jellegű királyi gyűrűspecsét őrzője, s feladata ennek a gyűrűspecsétnek a nagypecsét mezejébe való benyomása — „ellenőrzésül és a kézbesítéshez való hozzájárulás jeléül". E munkakörük s a királyhoz való bizalmas viszonyuk folytán a XIII. század második felétől kezdve nótárius specialis-nak, secretarius-nak, meg apocrisia rius-nak kezdik nevezni a kápolnaispánokat. „A király velük Íratja bizalmasabb természetű okleveleit és a diplomáciai munkában is jelentős a szerepük." Az Anjouk korában pediig 1317-től 1374-ig a király középpecsétjével (sigillum mediocre) saját nevükben önálló, hiteleshelyi jellegű működést fejtenek ki a királyi udvarban: Visegrádon. Ugyanebben az időben azonban a kápolnaispán egyúttal titkos kancellár is (secretarius cancellarius). Ennek következtében a kérdések egész sora merül fel: hogyan alakul a titkos kancellária, milyen viszonyban áll a kápolnaispán személyével és annak hiteleshelyi irodájával, s ezek mindegyike miként viszonylik a „nagykancelláriához"? K. ezen a ponton tetemesen gyarapítja eddigi tudásunkat: saját kutatásai alapján — a külföldi és a hazai pecsétfajok tüzetes ismertetésével — a következőket állapítja meg: I. Károlynak és Nagy Lajosnak is külön titkos pecsétje volt, s az ezzel megpecsételt oklevelek írása nem egyezik a kápolnaispánnak hiteleshelyi minőségben saját neve alatt kiadott középpecsétes okleveleinek írásával: tehát „a magyar királyi titkos kancellária nem lehet azonos a királyi kápolnaispán irodájával" (31. 1.), mint Gárdonyi vélte (Századok, 1914. 88., 174.
