Századok – 1944

Ismertetések - Semjén Béla: Az Anjou-kor királyi hírszolgálata. Ism.: Sinkovics István 574 - Semjén Béla: A középkori magyar hírszolgálat emlékei. Ism.: Sinkovics István 574 - Semjén Béla: Hírvivők jutalmazása a középkorban. Ism.: Sinkovics István 574

576 RÉGÉSZET M ŰVÉSZETTÖRTÉNET A szerző második létele szerint a szilveszteri koronának vélt keresztpántos rész eredetileg nem volt, de nem is lehetett korona. Elsősorban szerkezeténél fogva sem. Mert lehetetlen, hogy a korona szerkezete ellenkezzék a Szentírásnak a koronák összeállítására vonatkozó előírásával. S itt a szerző idézi Mózes Pentateuchoszában leírt főpapi koronára vonatkozó részt. Miután a magyar korona egyetlen elfogadható rekonstrukciója (a Воск-féle) szerint, a hiányzó négy apostol a keresztpántok folytatásában helyezendő el, s az egészet ékköves abroncs fogja össze, a Szentírás által előírt legfontosabb rész, a fejet övező abroncs súlytalan marad, a Megváltó képe a fejtetőn van, s viseléskor nem látható. Azt hisszük azonban, hogy egy а Кг. е. X—IX. vagy a VI—V. századokban keletkezett s papi koronára vonatkozó forrásnak nincs bizonyító ereje egy X. századbeli uralkodói korona megítélésénél. P. azonban így következtet tovább: ha a keresztpántos rész nem lehetett korona, mi volt hát? Magától kínálkozik az analógia: a győri Szent László-herma belső ereklyetartó tokja, ahol hasonló, ezüst keresztpánt látható, középen a Megváltóval, a négy szárán az evangélistákkal. Kétségtelen, hogy az elrendezés azonos s az összehasonlítás csábító. De nem fordíthatjuk-e meg a dolgot úgy, hogy az 1400 körül dolgozó ötvösművész ismerve a szentkoronát, ennek mintájára alkotta meg az ereklyetartót, illetve ennek belső tokját, amely a koponyacsontot közvetlen takaró szentkoronát volt hivatva érzékeltetni? De P. megállapítja: a keresztpánt egy ereklyetartó részlete. Hogy a Megváltó képe a fejtetőre került, ennek különös jelentőséget tulajdonít, s másik analógiául felhozza a rómaii Vatikáni Múzeumnak Santa Prassede fejereklyetartóját, melynek tetején ugyancsak a Megváltó képe látható. Véleményünk szerint ez az analógia feltétlenül helytelén. A Sancta Prassede-ereklyetartó ugyanis egyszerű négyszögű doboz, melynek tetején a Deesis jelenete látható, azaz a trónoló Krisztus Mária és Keresztelő Szent János között; egy, a bizánci ikonográfiában igen gyakran előforduló csoport; nem pedig Mária és Szent József, ahogy P. véli. A körülötte helyetfoglaló kerek medalionok sem keresztpánt vonalában mennek, hanem egyszerűen követik a doboz hossznégyszögű körvonalait. Hogy pedig a Megváltó „felette hasonlít" a koronánk Pantokratorjához, abban semmi különös n:ncsen annak számára, aki ismeri a bizánci képábrázolás kötött formáit, s ha tudjuk, hogy ez érvényesül a szentkorona Pantokratonján is. Ezek szerint tehát nem fogadhatjuk el a fejereklyetartó elméletet sem, mint szükségszerű megoldást. A következőkben a szerző azt a kérdést vizsgálja, vájjon a szentkorona nvilt vagy zárt volt-e eredetileg? Miután a megmaradt keresztpántot a lehetőségek köréből már eleve ki akarja zárni, természetesen arra az eredményre kell jutnia, hogy az eredeti korona nyilt volt. P. itt olyan kérdéshez nyul, melyhez csak a legnagyobb óvatossággal lehet közelíteni: egykorú, vagy annak vélt ábrázolásokból, valamint a X—XI. századi, vagy annak vélt ténylegesen fentmaradt koronákból vonja le következtetéseit. Elsősorban ismerteti a Zaloscer—Alföldi—Schramm-féle elméletet a sisakkoronák nagykonstantinusi eredetére, s ennek germán felségjelvénnyé való átmódosulására vonatkozólag. De érdemben a kérdéssel nem foglalkozik, s eltekint attól, hogy itt a szentkorona súlyos tudományos érvekkel alátámasztott formatörténeti hátteret kap. ö a lényeget abban látja, hogy a X. század fordulóján, amikor az igazi szentkoronának készülnie kellett, felülívelt korona még nem fordulhatott elő. Ezt bizonyítandó, nyolc koronára hivatkozik, amelyek mind nyiltak, s a szentkoronához időben közel állanak. Ez igaz, de a például felhozott koronák mindegyikénél van valami, ami a bizonyító erőt a minimálisra csökkenti. A monzai vaskorona az első. Erről tudjuk, hogy fogadalmi korona volt, fejen sohasem viselték, kerülete is jóval kisebb a normális fejkerületnél. A második, az ú. n. Nagy Károly-korona, melyet a francia forradalomig a St. Denis-i apátságban őriztek, azután elkallódott. Egy XVIII. század elején készült rajz ismeretes róla, mely nyilt liliomos koronának mutatja. Ennél a példánál két sebezhető pont is van. Először: korban meglehetősen távolesik a X. század végétől; másodszor: az a korona, amelyet a XVIII. századi hagyomány Nagy Károlyénak tartott, lehetett XIII. századi liliomos korona is, mint ahogy