Századok – 1944

Ismertetések - Berlász Jenő: A magyar jobbágykérdés és a bécsi udvar az 1790-es években. Ism.: Szabó István 549

EGYHÁZ- ÉS JOGTÖRTÉNET 549 BERLÁSZ JENŐ: A MAGYAR JOBB AGYKÉRDÉS ÉS A BÉCSI UDVAR AZ 1790-ES ÉVEKBEN. Budapest 1942, Magyar Történettudományi Intézet, I 56 1., 8°. Amióta a társadalmi és szellemi tényezők történeti szemléletünkben egyre jelentékenyebb szerephez jutnak, jobbágyságunk történetében is új hézagokat és megvilágításra váró kérdéseket látunk megnyílni. Csak az utolsó századra nézve is, a Mária Terézia-féle úrbérrendezés végső eredményei felől — mennyi lett a „parasztföld" s hogyan rétegeződött rajta a jobbágyság? — éppen úgy tájékozatlanságban vagyunk, mint a jobbágyfelszabadítás nyomán támadt szövevényes kérdések teljes rendezése felől s keveset tudunk a közbeeső évtizedek történetéről, az egységes keretek közé foglalt úrbériséget bomlasztó jelenségekről, a kurializációkról, a regulációkról, az elszegényedésről, a „majorsági zsellérség" új rétegének felnövekedéséről, de szintúgy a jobbágyság szemléletének alakulásáról, talán még legtöbbet az állam politikai tényezőinek a jobbágykérdések felől alkotott felfogásáról. B. tanulmánya jobbágyságunk történetének ez utolsó szakaszából meríti tárgyát: azt vizsgálja, hogy a bécsi udvar a II. József halálát követő évtizedben milyen álláspontra helyezkedett a vitás jobbágykérdésekben s hogy állásfoglalása milyen mértékben viseli magán a felvilágosodás, illetőleg a nálunk azt felváltó Ferenc-féle reakció jegyeit. Megfigyeléseit mély történeti távlatban tükrözteti, az 1'790-es évek jobbágyságát századok óta mozgó fejlődés vonalában állítja elénk, nagy vonásokkal jellemezve az örökös jobbágy társadalmi helyzetét, a XVIII. században a szerződéses jobbágyság visszahanyatlását, az úrbérrendezést — mögötte a parasztság mozgalmát domborítja ki, a financiális és személyi tényezők (Mária Terézia) szerepét nem említve — sa felvilágosodás magyar híveinek reformtörekvéseit. E bevezető jellegű fejtegetések természetesen alig nyújtanak módot egyébre, mint egy-egy. gondolat megpillantására, de éppen ezért könnyen alkalmat adnak a kérdések hajlékony magyarázására és ellenfnondásokra is. Megállapíthatjuk például a szerzővel, hogy Werbőczi jobbágysujtó tételei nem indították el a földesúri jog átértelmezését, hanem csupán kifejeztek egy már javarészben lezajlott társadalmi folyamatot — bár magunk azokat az 1514. évi megtorló törvénnyel együtt inkább olyan tényezőnek tekintenénk, mely régóta erjedő fejlődési folyamatot egyszerre a végső állomásra lökött —, annak a további gondolatfűzésnek azonban, hogy a jobbágyi állapotnak 1514-ben tételezett rendszere sohasem valósult meg, nézetünk szerint rugalmasabb értelmezést kell engedni. A XVII. század első felében a vallási viszályokban például lépten-nyomon találkozunk Werbőczi híres tételével: a parasztnak munkája bérén és jutalmán kívül urának földjén egyéb joga nincsen (vagyis: a földesúr fundusán épült templomhoz sincs joga). Az elv mindenesetre lehet szólam is, de adatok erősítik, hogy mégsem csupán az: a földesúr zsellérré fokozta le jobbágyát, aki elöregedeftsége, betegsége, vonó marháinak ellopása vagy kezének büntetés következtében történt elvesztése miatt a telek megművelésére nem volt képes s az ilyen jobbágy földjét maga vette művelés alá vagy más jobbágy bérletébe engedte át. Legalább is azt kell megállapítanunk tehát, hogy ba az 1514. évi rendszer teljes egészében nem is valósult meg — koronként s helyenként a fejlődés el'térő volt —, a jobbágy ennek társadalmi meghatározottságaiban élt ezután. Az 1514. évi törvényeknek és a HáTmaskönyvnek a jobbágyság társadalmi állapotát formáló hatását ugyanis nem a terhek rendszerében kell keresnünk — ez egységes szabályozást sem 1514-ben, sem utána nem tűrt meg —, hanem a jobbágyságnak birtokképtelenség nélkül örökös röghöz kötésében. Ez vonta maga után a jobbágy egész társadalmi helyzetének alásiillyedését, viszont ezért lett később nagyjelentőségű fejlődési elem a „szerződéses" jobbágyság megjelenése. Ha e hatalmassá növekvő réteg a XVIII. században részben el is vesztette „szabadmenetelű"-ségét, a már kibontakozó, előbb az állam financiális, utóbb már a felvilágosodás emberbaráti szempontjaitól is ösztönzött állami jobbágyvédelem a kiszolgáltatottságot mégis csökkentette. Ellenben magunk is hangsúlyozhatjuk a szerzővel, hogy a török hatalma alá jutott alföldi