Századok – 1944

Ismertetések - László Gyula: Kolozsvári Márton és György Szent György szobrának lószerszámja. Ism.: Fettich Nándor 328 - László Gyula: A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. Ism.: Fettich Nándor 328 - László Gyula: A honfoglaló magyarok művészete Erdélyben. Ism.: Fettich Nándor 328

334 RÉGÉSZET A magyar régészeti irodalomban Alföldi próbálta az egyházaskéri avar lelet kis szíjvégén szerepelő emberalakot úgy felfogni, mint avar vadászt a kutyájával (Minns-Emlékkönyv, ESA, IX). Ez azonban teljesen téves meghatározás volt, mert az illető jelemet semmi más, mint egy a görög mitológiából származó képtípusnak ornamentikái felhasználása (az összekötözött szörnyeteget Herakles legyőzi). Az avar bronzöntési művészetben még több ilyen figurális, mitológiai eredetű jelenet is szerepel ornamentika gyanánt. Szabad-e ezeket az avarság ábrázolóművészetének emlékei gyanánt felfogni? Említett könyvemben kimutattam, hogy a növényi, állati és figurális ornamentumok egyenértékűek egymással a puszták világának művészetében. Sohasem magának az ornamentumnak van különös jelentősége a pusztai ember szemében, hanem annak a tárgynak, amelyet ilyetén módon díszítünk. A véretekkel gazdagon fölszerelt öv vagy lószerszám ugyanis élőlénnyé változik, melynek különös, többfelé ágazó jelentősége van (griff-fogalomkör). A honfoglaló magyaroknál túlnyomóan növényi díszekkel történik ez a szerelés, de maga a tárgy itt is élőlény lesz, mint korábban az avaroknál, húnoknál stb. A ló szügyelőjéről csüngő nagy levélalakú veret is ennek az elnövényesítő stílusnak a tünete. E késői korban még mindig fel-felbukkannak a korábban elég gyakori állatmotívumok és emberalakos jelenetek, amelyek természetesen nem a „díszítőkedv" találmányai, hanem mélyértelmű szimbolumok (griff = Apollon és Dionysos fogalmak kombinációja, vadászat = perzsa király ünnepélyes és mélyértelmü vadászata stb.). Kimondottan ábrázoló tendenciájú művészetről azonban szó sem lehet a honfoglaló magyarság körében! Amint a perzsa ősforrásnál a vadászati jelenet ábrázoló tendenciájú, ugyanúgy később, a XIII—XIV. századokban ezeket és más hasonló ősi képtípusokat újra az ábrázolóművészet szolgálatába állították. Ezt látjuk a Szent László-legenda jeleneteinek sorozatos képtípusainál is. De ebből messzebbmenő következtetéseket levonni nem szabad. E kérdéssel kapcsolatban még sok részletet lehetne megbeszélni, ezekre azonban most nincs mód, a történész számára elegendő a lényeg. Azt hiszem, hogy magyar őstörténetünk megítélése szempontjából nem közömbös olyan fontos kérdésnek tisztázása, mint amilyen a magasrendű ábrázolóművészet megléte vagy megnemléte a pusztai életformában élő ősmagyarságnál. Ha az ilyen hamis romantikára épített fantasztikus „eredmények"-kel nem számolunk le őszintén, akkor azok tovább kísértenek és a tévedések egész sorozatának válhatnak kiindulópontjává. L. legjobb munkáiban is megvan a hajlam ' erre a romantikára. A régész feladatikörén túlmegy, amikor Márton és György kolozsvári mestereket nemcsak kolozsvári származásúnak, de egyenesen i székelyföldről bevánodorolt család leszármazottjának akarja feltüntetni (i. m. 97. 1.). Ennek érdekében az adatokat is megfelelően állítja be: a szobor lováról, mely Hankó Béla szakértő megállapítása szerint 15 cm-rel magasabb, mint a honfoglalók lova és északolaszországi római lóvér is van benne (8. 1.), a tárgyalás folyamán már azt mondja, hogy „a ló tehát a honfoglaló magyarok lovának leszármazottja (9., 97. 1.; lásd még: 21. 1.). Hogy a Szent Lászlólegenda „ingadozó értékű emlékeinek" köréből miként támadhatott egy olyan elsőrendű művészeti remekmű, mint a Szent György-szobor, arról csak annyit olvasunk a könyvben, hogy „határozott és termékeny olasz indításra" (98. 1). l'Jgy látszik, amíg újabb forrásanyag nem kerül elő a kolozsvári szobrászok kérdéséhez, addig meg kell elégednünk Balogh Jolán eredményeivel, mint maximummal, ami a szobor és alkotóinak európai jelentőségéről mondható. Visszatérve a magyarok művészetének L. adta értelmezéséhez, hibás az is, hogy az eddigi eredményeket nem veszi tekintetbe, bár az irodalmat ismeri és részben idézi is. Bőséges, több mint egyoldalas jegyzetet szentel az „Altungarische Kunst" с. legújabb könyveimnek, a nélkül, hogy eredményeit (pl. az öv állattá alakításának alapvető jelentőségét) ebben figyelembe venné. Ellenben olyan eredményeket is tulajdonít könyvemnek, amelyek sem ebben, sem más munkáimban még a sorok között sem olvashatók ki. Ilyen péildául' „Az értékes és értéktelen emberfajtáknak olyan mértékű szétválasztására, amilyent e könyvben láthatunk, a leletek nem adnak egymagukban alapot" (14. 1.). Ugyanitt kifogásolja a régészeti leletek tanulságainak ethnikai problé-