Századok – 1944
Tanulmányok - DEÉR JÓZSEF: III. Ottó császár és Magyarország az újabb történetírásban 1
20 ]>EÉK JÓZSEF Ez a magyarázat nem áll ellentétben azzal a közismert ténnyel, hogy Aba Sámuel a ménfői csatában aranyozott lándzsát használt, mely egy évvel később a császár magyarországi hu béruraságának jelvénye lett, majd III. Henrik ajándékaként Rómába, Szent Péter sírjához került. Az Altaichi Évkönyvek, ez időszak történetének koronatanúi, a ménfői csata zsákmányaként említik a lancea regis deaurata-t, anélkül azonban, hogy e fegyver eredeti királyavató rendeltetésére egyetlen szóval is utalnának.58 A király aranyozott lándzsája még nem okvetlenül egyházi jellegű avató inszignium,5 9 hanem ebben a szerepkörben nem több és nem kevesebb, mint a sereg vezérének jelvénye. A Bécsi Képes Krónikának XI. századi szövegezésre visszamenő egyik interpolációja meggyőző bizonyítékát szolgáltatja e felfogás helyességének. Midőn László herceg a mogyoródi csata előtt, mint a sereg vezére, buzdító szavakat intézett harcosaihoz, kezében lándzsát tartott,0 0 amellyel — miként ez a kerlési csata leírásából kitűnik -—• harcolt is.6 1 Az ilyen vezéri jelvényeknek, lándzsáknak és vexillumoknak a csatában igen fontos szerep jutott: a sereget e „jelvényekkel' (signa) irányították.62 Ezekután érthető, hogy az Altaichi Évkönyveket egyébként erősen kiaknázó magyar krónikák a ménfői csatával kapcsolatban említést sem tesznek Aba aranyozott lándzsájáról,63 azaz még oly jelentőséget sem tulajdonítanak neki, mint a lándzsa 58 Annales Allahenses Maiores a. 1044 (SS rer. Germ. 1891, 37. 1.) Tóth Zoltán azon állítása (II 13. 1.), mintha a lándzsának „ellenséges kézre kerülése" tette volna „a ménfői vereséget teljessé", a kútfőből aligha igazolható. A kérdéses mondat ugyanis így hangzik: „Terram innumeris cadaveribus operunt; lancea regis deaurata capitur; episcopi, capellani, principes, alii complures retrahuntur; tandemque nostri nimiae ceadis pertaesi ad castra sua ovantes sunt regressi." Szó sincs tehát sem a lándzsa csatát eldöntő jelentőségéről, sem pedig elvesztésének a magyar seregre gyakorolt hatásáról. 59 Tóth Zoltán az insignium szót nem nominativusnak, hanem többes genitivusnak véli s megállapítja, hogy „a történettudós Deérnek ... ezt a groteszk szóalakot mégsem lett volna szabad átvennie" (II 13. 1. 8. j.). Az inkriminált insignium ennek ellenére sem többes genitivus, hanem a középkori latinságban mégis csak egyes nominativus, amely Du Cange nagy szótárában, a Habel-féle Mittellateinisches Glossar-ban a klasszikus „ir.signe" mellett éppen úgy helyet loglal, mint Bartal művében: „1. Insignium, insigne; címer. Magy. Tört. Tár IX. 116. pro signo et titulo insignij galealis formám angustarij vulgo cimer d:ctam. 2. Insignium, (Du С. 1 ) Signum: jel, bizonyíték. Cod. Dipl. Arp. Cont. IV. 170. qualiter pro in pensis mihi a vestra sinceritate multiplicibus curialitatum et bonorum insigniis condignas Vobis gratiarum actiones exsolverem." Bartal adataiból mármost világosan kiderül, hogy ezt „a groteszk szóalakot" árpádkori okleveleink és középkori eímcresleveleink írói is következetesen használták s így nem lehet vitás, hogy azt a középkorral foglalkozó történetíró is használhatja. 60 Dux autem Ladizlaus ante exercitum suum super arduum equum residens gratia exortandi suos et animandi in girum lexit abenas. Cumque tetigisset veprem lancea, quedam hcrmelina albissima mirum in modum lancee eius insedit . .. (SS rer. Hung. I 390.) " U. о. 368. 62 U. о. 390. 6S U. о. 331—332. Ez annál feltűnőbb, mivel a krónika az Altaichi Evkönyveknél bővebben adja elő Aba menekülését és halálát.
