Századok – 1944
Tanulmányok - MAKKAI LÁSZLÓ: Honfoglaló magyar nemzetségek Erdélyben 163
HONFOGLALÓ MAGYAR NEMZETSÉGEK ERDÉLYBEN 189 vízválasztóján haladó fentebb kielemzett gyepiivonal volt, tehát Erdőelvi Zoltánban, Gyula országrészének kormányzójában helyesen keresték kutatóink a vajdák elődjét. Tétény hajdani tartománya külön szervezetei kapott, északi felét a király a tiszai Szolnok megyéhez kapcsolta, déli részében pedig Kolozs és Doboka megyéket alapította. Azt a különbséget, melyet Erdély déli és északi fele között Szent István rendszerébe való bekapcsolódásuk tekintetében észleltünk, megfigyelhetjük társadalmi vonatkozásban is. Míg északon, mint láttuk, öt honfoglaló nemzetség maradt fenn s eredeti települési rendjük sem szenvedett nagyobb változást, addig délen semmi nyomát nem találjuk ősfoglaló erdélyi nemzetségeknek. Ennek okát valószínűleg abban kell keresnünk, hogy míg Gyula fegyverrel állt ellen a királynak s ezért ő maga is, előkelő hívei is birtokaikat vesztették, addig az északi nemzetségek önként meghódoltak s így megmenekültek a végpusztulástól. Ha elfogadjuk krónikáinknak azt az állítását, hogy Szent István hadjárata előtt Gyula egész Erdély felett uralkodott, úgy ezt valóban csak egy nem sokkal azelőtt történt hódító előnyomulással magyarázhatjuk meg, ez esetben tehát az északi nemzetségek mint felszabadítójukat is üdvözölhették a győztes királyt. Természetesen azonban ők sem élvezhették tovább a vezérkori aranyszabadságot. Felesleges lenne itt elismételnünk mindazokat, amiket történészeink a királyi hatalomnak a nemzetségek rovására érvényesülő túlsúlyáról megállapítottak, mindössze csak néhány helyi vonatkozásra szeretnénk rámutatni. Az északi nemzetségek területén is rátette a király a kezét a legértékesebb és a katonai szempontból legfontosabb területekre, elsősorban a sóbányákra, melyek védelmére építtette a megyeközpontul szolgáló várakat, Kolozst a kolozsi, Dobokát a széki sóbányával szemben. Az északi határsávot pedig, mivel a gyepük gondozását és védelmét is átvette, egészében elfoglalta s Szolnok megyéhez csatolta. Az öt nemzetség birtokai egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben terjednek ki Belsőszolnok megyére, fel kell tehát tennünk, hogy a király a határvidék újraszervezése során kitelepítette inften őket. Így érthetjük meg azt a sajátságos jelenséget, hogy a Kisszamos jobbpartján a Kalocsa és az Agmánd nemzetségeket nem ott találjuk, ahol a honfoglaláskori rangsor szerint várnók, hanem jóval délebbre. Ez a megállapításunk nein puszta elmélet. Említettük már, hogy a Kisszamos két partján egymástól átlag 50—60 km távolságra azonos helyneveket találunk, melyeket a honfoglalók téli és nyári szállásterületeivel lehet kapcsolatba hozni. Ezeknek a neveknek egy csoportja (Szekerestörpény, Oláhpéntek, Szarvaskend, Kecsed és Szamosszéplak) a balparton az Agmánd nemzetség települési körzetébe esik. A jobbparti megfelelő helyneveket (Szásztörpény, Pinták, Szászpéntek, Kentelke, Mezőkecsed és Dedrádszéplak) viszont éppen azon a területen találjuk, ahol az Agmánd nemzetségnek kellett a rangsor betartásával eredetileg megszálla-
