Századok – 1944

Ismertetések - Vojvodina. Ism.: Hadrovics László 102

NÉPISÉG- ÉS NEMZETISÉGTÖRTÉNET 10 r politikai események azonban megakadályozták a további kötetek megjelenését. A félbenmaradt munka azonban így is jól szemlélteti azt a hatalmas lendületet, amellyel a szerb történetírás az utóbbi évtizedekben dolgozott. A két világháború közti időszaknak ez a lejjjjlületes tudományos 'munkája természetesen határozott célra irányult. Dél-Magyarországgal kapcsolatban a cél az volt, hogy egész múltjának feldolgozása e terület szerb jellegét illusztrálja s egyúttal történeti alapon szervesen kapcsolja az ősi szerb fö.dekhez, Ezzel a céllal történt az abszolutizmus kora óta régen feledésbe ment és az első világháborút megelőző évtizedekben már a szerbeknél sem használt „Vajdaság" (Vojvodina) megjelölés felelevenítése, amely már magában is Dél-Magyarországot, mint ősi szerb provinciát volt hivatva jelképezni. Az újvidéki szerb Történeti Társaság (lslorisko drustvo u Novom Sadu) 1928 ban indított lolyóiratával (Glasnik) és számos önálló kiadványával tudatosan ennek a célnak szolgálatába állt s a jelen mű. mely szintén az említett társaságnak köszöni létrejöttét, a/ eddigi részleteredmények hasonlószellemű összegezése akar lenni. Dél-Magyarország története szerb szempontból itt a legnagyobb részletességgel van feldolgozva a legrégibb időktől 1690-ig, a nagy bevándorlás koráig. Ismertnevű s részben szakn ájukban legkiválóbb szerb tudósok ad ják a földrajzi leírást (Vujevic), a geológiai történetet (Milovanovic), a történelemelőtti (Grbic) és a római kor (Vu'ic) - ismertetését. A középkorra vonatkozóan külön fejezetek foglalkoznak a népvándorlás korával (Jankulov), a bizánci uralom idejével (Granic), Dél-Magyarország helyneveinek kialakulásával (Skok), a középkori magyar-szerb politikai kapcsolalokkal (Radonic) és a Dél-Magyarországon található középkori várromokkal (Smit, Boskovié). Az újkori részben már terjedelmüknél fogva is figyelemreméltó közlemények ismertetik Dél-Magyarország életét a török időkben (D. J. Popovic) és az itteni szerbség vallásos életét (R. Grujié). A szerb irodalom (Leskovac) és művészet (Kasanin), valamint a korszakot lezáró politikai események rajza (Radonic) teszik teljessé a kötet tartalmát. Az egyes dolgozatok, nemcsak az ilyen gyűjteményes munka természeténél fogva, hanem főleg a programmszerűen végigvezetett célzatosság miatt igen líülönböző értékűek. Részletes kritikát az egyes dolgozatokról nem adhatunk, csak röviden jellemezzük néhánynak feltűnően egyoldalú módszerét. A források alapján legtárgyilagosabb képet Popovié és Grujié nyújtanak a tárgyról. Kevésbbé lehet ezt elmondani a zágrábi romanista professzor Р. Skok dolgozatáról (A Vajdaság helynevei), amelyen az előmunkálatok és rendszeresség teljes hiánya érezhető. A szerző egyáltalán nem ismeri azokat a tárgyi és elméleli eredményeket, amelyek a településtörténettel és helynévkutatással kapcsolatban ná'unk főkép Melich János és Kniezsa István munkássága folytán kialakullak, s így az eives helynevek magvarázatában és a belőlük 'evonható településtörténeti következtetésekben pusztán ötletszerű s gyakran hibás elgondolásaira támaszkodik ott, ahol már kialakult módszerességgel lehetne eljárni. Így pl. teljesen helytelen az az okoskodása, hogv a magy. Buda, szl. Budin helynévpárok esetében a magvarok a személynévből képzett szláv helynevek átvételénél elhagvják a melléknévi végzetet s a szót visszaállítják eredeti személynévi alakjára (115. 1.). Ez az elrrélet a középkori magyaroknál igen fejlett szlaviszt'kai tudást tételez fel ur'yan. de a valóság ezzel szemben az, hogy ilyen esetekben — amint azt különösen Kniezsa számtalanszor kimutatta — nem a kész helynevek átvételével, hanem egyidejű magyar és szláv helynévadással kell számolni, amely a magyar szokásnak megfelelően a puszta személynév alkalmazásával, szláv részen pedig továbbképzéssel történt. Nem az előmunkálatok hiánya, hanem a források teljesen önkényes értelmezése teszi egyoldalúvá Radonic dolgozatát (Szerbia és Magyarország a középkorban). Az a módszeresség és józan mértéktartás, amely a szerző korábbi munkáit, különösen az Ál-Brankov;

c-ról írt hatalmas monográfiáját (Belgrád, 1911) jellemezte, s mely őt a szerb történetírás legkiválóbb művelői közé avatta, ebben a dolgozatában teljesen cserbenhagyta. A célja az, hogy a középkori Magyarországon minél több szerb elemet mutasson ki — ahol pl. a források görög ritusú szlávokat említenek, ő ezeket gondolkodás nélkül szerbeknek minősíti (131—132) — s ennek az elemnek a magyar. államéletben túlságo-