Századok – 1943

Ismertetések - Ferdinándy Károly: Az istenkeresők. Ism.: Mátrai László 470

ISMERTETÉSEK 471< ami nyilván logikai abszurdum. Nem akarjuk azt állítani, bogy a Szondi-féle „sorsanalitikus" eljárás (melynek szempontjait F. alkalmazni próbálja) nem helyénvaló a lélektanban: igen értékes szempontokkal gazdagította mélylélektani ismereteinket, a személyiség szerkezetének gazdag skálájú leíró lehetőségeit nyújtván, részben genetikai alapon. De éppen e gazdag skála tünteti ki Szondi felfogását Freud és Adler egyoldalúbb tanításával szemben s éppen ezt hamisítja meg F., mikor egyetlen ösztöntényezőből, az epileptoid faktorból próbálja levezetni az Árpádház történeti sorsát. Nem is szólunk itt arról a kardinális módszertani nehézségről, amely minden modern lélektani eljárás történelmi alkalmazása elé tornyosul: hogy t. i. nem állanak rendelkezésünkre kellő részletességű források a lélektani diagnosztika céljaira s hozzávetőleges analógiákért felesleges új módszereket bevezetni. De még ha ez az alapvető nehézség el is volna hárítható: vájjon —éppen a differenciáltabb Szondi-féle felfogás alapján — hihető-e, hogy egy család minden döntő választását háromszáznál több esztendőn át egyetlen ösztöntényező határozza meg? Szerzőnk oly lelkesülten hisz meglátásaiban, hogy a történészre kötelező legelemibb gyanakvásról is megfeledkezik. Fel sem veti azt a kérdést, hogy más fejedelmi családokra milyen mértékben jellemző az „istenkeresés". Ha felveti, észre kell vennie, hogy a középkori szentek messze túlnyomó többsége a legfelsőbb társadalmi osztályokból került ki s így a „szentségi életforma" nem lehet az Árpádház sajátos specifikuma. Ha történész módjára gondolkodnék, nem feledkeznék meg arról sem, hogy a középkortól távolodván, egyre ritkul a királyi sarjak szenttéavatása, amiből sok érdekes történeti konzekvencia vonható le, az azonban semmiesetre sem, hogy kipusztultak volna azok a lelki minőségek, melyekért a középkorban a szenttéavatás magasztos jutalma járt. Rövidre fogva: amit F. az Árpádok istenkeresésének vél, az voltaképen az egész középkor istenkoresése; amit sajátosan az Árpádokra jellemző garázdaságnak tart, az valójában a középkor jólismert durvasága és szertelensége. Mindezt eddig is tudtuk, mindössze lendületes beharangozások, pathetikus függelékek és módszertani szenzációk nélkül. Szerzőnknek két eredményét kell elkönyvelnünk: sikerült egyrészt bebizonyítania, hogy az Árpádházra is érvényesek a középkor jólismert lélektani jegyei (amit senki sem vont soha kétségbe), másrészt sikerült a történészek körében bizal-V matlanságot keltenie egy jobbsorsra érdemes lélektani felfogás iránt. Külön elbírálást érdemel a munka népszerűsítő szándéka. A nagyközönség elé — szerény véleményünk szerint — csak a tudomány sokszorosan kipróbált és bevált tényleges eredményei valók, hisz fantáziája amúgyis könnyen elragadja. Álakulóban lévő, ellenőrizhetetlen eredményeket nyújtani s e közben a fiatalkorúak s a nők „befogadó készségére" hivatkozni: könnyen kelti azt a látszatot, hogy szerzőnk elsősorban nem érvei súlyára s érvelése logikus voltára épít. Bírálat keretében nem fér meg e divatos eljárás további megfigyelése, bármennyire érdekes yolna is kortörténeti szempontból. Mindössze arra utalunk, hogy a vállalkozás divatosan egyoldalú, fölényesen pathetikus voltát stílusa is csalhatatlanul elárulja; ha pl. azt olvassuk, hogy „a negyven év egy életteljesség jelenvalósága, amelynek nincs továbbja, csak a halál", vagy hogy „történetszemléletem összefüggő, nagy képben először az 1941. év könyvnapján megjelent „Mi Magyarok"-ban adott hírt magáról": rögtön felismerhetjük, hogy minő tudományos divatjelenséggel állunk szemben. MÁTRAI LÁSZLÓ.