Századok – 1943

Ismertetések - Lupaş; I.: Zur Geschichte der Rumänen. Ism.: ifj. Tóth András 445

ISMERTETÉSEK 447< mintha Elekes Lajos és Makkai László soha sem tárták volna fel a magyar népi és politikai erőknek a Kárpátokon való átcsapását s nem vonták volna le ebből a következtetést a magyarság államának erdélyi stabilitására vonatkozóan. Mintha Mályusz Elemér nem foglalkozott volna a magyar állam középkori nemzetiségi politikájával és tanítványai nem tárták volna fel az erdélyi vármegyék kialakulásának folyamatát. Nem csodálkozunk ezek után azon a mélységes hallgatáson, mellyel a középkori Erdély népiségi viszonyainak taglalásakor Kniezsa István munkái, a „Documenta históriám Valachorum in Hungaria illustrantia", az „Erdély és népei" és a Gáldi—Makkai-féle „A románok története" eredményei mellett elmegy s mellyel az újabbkori történet tárgyalásakor Gáldi László munkásságának eredményeit mellőzi. Megértjük így azt is, hogy egy helyen (104. old.) — remélhetőleg csak elírásból! — Szilágyi Sándort, mint a „moderne madjarische Geschichtsschreibung" egyik képviselőjét idézi. Dicséretreméltó és érthető gondossággal emeli ki L. a középkor és korai újkor magyar történelmében vezetőszerepet játszott, vagy akár csak tisztséget is viselt román fajú nemesek, főurak román voltát. Mindezt oly hangsúllyal, mintha bizony a mai magyar tudományos élet rendszeresen foglalkoznék „léltkhalászás"-sal. Nines szándékunkban letagadni azt, hogy a Majláthok, Csákiak, Hunyadiak, Oláhok, stb. stb. ereiben román vér is folyt; ellenkezőleg: büszkék vagyunk rá! Büszkék azért, mert ebből ország-világ láthatja a magyar szellemi élet, a magyar állami berendezkedés, a magyarság vonzóerejét, melynek hatására az erdélyi románság legjobbjai, önkéntelenül és ösztönösen váltak szívvel-lélekkel magyarokká s így a magyarság munkájának részeseivé. (Való és igaz azonban, hogy a. külföldi közvélemény csupán L. könyve alapján nem fog erre az eredményre jutni.) A fejedelemség korára vonatkozó tanulmányaiban (Die Trennung Siebenbürgens von Ungarn im 16. Jahrhundert. — valamint a Csáki Mihályról, Vitéz Mihályról. Baszarába Mátéról és Barcsay Ákosról szóló cikkekben) fejti ki az újkori erdélyi fejlődésre vonatkozó tételeit a következőkben: 1. Erdély (s vole együtt a két vajdaság) újkori történetét az ezen a területen élő románság népi adottságai irányították és 2. Erdély Magyarország nélkül és ellenére lett azzá, ami, •— de a vajdaságok segítsége nélkül nem tudott volna boldogulni. Felejti L., hogy a XVIII. és XIX. századok fordulójáig az európai (s különösen a délkeleteurópai!) politikai életet dinasztikus, hatalmi, közjogi és vallási szempontok irányították. Igaz (267. old.), hogy a fejedelemségi ill. vajdasági fejlődésre egyaránt rányomta bélyegét az azonos történelmi sors (a függés a Portától), azonban a fejlődés a vajdáságokban sem, de főleg Erdélyben nem román népi adottságokon („auf die unerschütterte Grundlage des gleichen rumänischen Volkes") nyugodott, hanem hatalmi elgondolásokon. Felejteni látszik a szerző azt is, hogy Erdély — különösen a nagy diplomata fejedelmek idejében — fejlett történeti múltja és létjogosultságának mély tudata következtében létét összekötötte az egyetemes magyarság érdekeivel. Ezzel szemben, ha a román vajdaságok urainak idegen támaszait, vezetőrétegük román műveltségének szinte teljes hiányát, a két vajdaság magasabb elgondolás nélkül szűkölködő csatározásainak hosszú sorát szemléljük: úgy gondoljuk, bajosan beszélhetünk a XVI. és XVII. században öncélú román politikai koncepcióról. Az egyedül kitűnő Vitéz Mihályt mi is az újkori román történelem legmarkánsabb egyéniségének tartjuk; azonban kortársaihoz