Századok – 1943
Tanulmányok - BODOR ANDRÁS: Szent Gellért Deliberatió-jának főforrása 173
] 216 BODO« ANDBÁS három magyarázatot fűz a drágakövekhez, s mind a hármat más és más szimbólummal? A drágakő-magyarázatok most említettelső csoportjában a végső összefoglalás csupán az előbb hosszan elmondottaknak rövid kivonata és nem más értelmezése. Ezzel szemben a Deliberatio-ban három értelmezést találunk. Szent Gellért ugyanis először önálló, eredeti magyarázatot ad; csupán a gemmák jellegzetes vonásait veszi át Izidortól, de a hozzájuk fűzött misztikus értelmezést maga dolgozza ki. Innen ered fontossága és sajátos volta. Az egész középkorban nem található még egy ehhez hasonló munka, amely ennyire önállóan értelmezné a drágakövek misztikus jelentését. Szent Gellért képzeletének nagy teremtő ereje itt is megnyilatkozik. A drágakövek számára nem jelentik Izrael tizenkét törzsét, nem az apostolokat, a szenteket, hanem azok mellett, de elsősorban Krisztusnak az Istenembernek egy-egy tulajdonságát vagy aspectusát. A jáspis a kezdettől fogva Istennél lévő Igét, a Logost jelenti; a zafír Krisztust; a kalcedon Krisztust, aki istenségénél fogva valódi nap, de szenvedésében halvány fénynek akar látszani; a smaragd Krisztust, aki mindent megtett, amit Isten akart; a sardonix Krisztust, a legfenségesebb fiút, aki a mi érettünk való halálában fekete, istenségében fénylő, szenvedésében piros; a sardius Krisztust jelenti, aki az egyház szeretetéért „velavit amictum suum in sanguine"; a chrysolit a mindenható Krisztust; a a berill Krisztus két természetét: az istenit és emberit; a topáz Isten fiát, akihez „omnes virtutes Sanctorum referentur" és aki által minden létezik; a Chrysopras Krisztust, mindenható Istenünket, aki saját természetében fénylő arany, a miénk által zöld; a jácint Krisztus incarnatióját; az ametiszt pedig a megfeszített Krisztust. így Krisztus tizenkét alakban jelenik meg előttünk, ámbár itt-ott a szétválasztó jellemvonások nem elég határoltak: kissé összefolynak. A misztikus értelmezés mintha a dionysiusi misztikával mutatna rokonságot, amit különösen az ismertetett dionysiusi idézetek sejtetnek. Az első magyarázat tehát Szent Gellért önálló alkotása, a második és harmadik pedig követi az általánosan elterjedt módszert, mely először bővebben értelmezi az egyes drágaköveket azután pedig ezt az értelmet összegezi. Szent Gellért, úgy látszik, nem akarta, hogy Isingrim csak az ő magyarázatát ismerje meg, hanem a másokét is, a „tudósokét", azért ,,ut volunt Doctissimi" bevezetéssel áttér az általánosan elfogadott magyarázat ismertetésére. Most már csak annak a kérdésnek felvetése marad hátra, hogy ennek a második és harmadik magyarázatnak ismertetésében kinek a nyomán halad, milyen művet használ forrásul. Hrabanust követi-e, akit sehol nem említ meg, vagy pedig Bedát, akiről így emlékezik meg: „divinus Sacerdos therropeuta optimus Beda"1. Mivel csak e kettőnél s talán még Alcuinnál van meg az összegezés, biztosra vehetjük, hogy a drágakövek második magya-1 B. 63.
