Századok – 1943

Tanulmányok - GUOTH KÁLMÁN: Megoldandó kérdések az Intelmekben 1

MEGOLDANDÓ KÉRDÉSEK AZ INTELMEKBEN 3 Ami már most az Intelmek keletkezésének korát, továbbá a későbbi betoldás kérdését illeti, világos, hogy mindkettő másodrangú szerepet játszik a mellett, hogy az inkább", azaz koránt sem teljesen. A szemlélet tehát részben mégis csak „determinálja az eredményt" (s így több „tudományelméleti divatnál"!). Ennyit állapítottam meg én is, egy szóval sem többet! („Elfogultak és igazságtalanok lennénk azonban" Békefivel szemben, „ha tanulmányának minden fogyatékosságát egyéni hibájául rónánk föl". Századok 1942, 49. 1.) Ha pedig része van a szemléletnek a kutatások eredményeiben, akkor nem hogy „nehezen indokolható" volna a szemlélet bevonása az eredmény kritikájába, hanem egyenesen kötelező: éppen azért, hogy a kritika teljes és tárgyilagos legyen. Ezért és ennyiben szóltam az Intelmekre vonatkozó irodalom kapcsán a pozitivizmusról és a szellemtörténetről. Ennek következtében tanulmányom a tárgyalt irodalom határai között szükségszerűen módszerkritikává tágult -—de csak oly mértékben, hogy a célt jobban meg tudjam közelíteni, s az eredmény helyes legyen: mi elfogadható, mi nem az eddigi kutatásokból? így — ha csak főbb vonásokban is — „jellemeznem" kellett az illetékes történetszemléleteket. Deér láthatóan helytelennek tartja azt, hogy erre „egy szövegkritikai és így lényegében filológiai jellegű kérdés különböző megoldási kísérletein keresztül" tegyünk kísérletet. E véleményét azonban nem oszthatom; azért nem, mert az egyes történetszemléletek éppen a forráskritika területén mérhetők le legtárgyilagosabban. Az egymást követő irányok t. i. — érthető okokból — nem valami „hűvös tárgyilagossággal" szokták megítélni közvetlen elődjüket — főként pedig önmagukat nem. E tekintetben a forrás éppen a semleges, a tárgyilagos harmadik: a maga némaságában is világosan beszél arról: mi érdekelte belőle elsősorban egy-egy irányzat kutatóit, milyen „egyezések" alapján hozták közvetlen kapcsolatba más forrásokkal? De mutatja a forrás az egyes kutatók ítélőképességét, valóságérzékét és tárgyismeretét is : azt, hogy ki tudta legjobban megközelíteni eredeti értelmét, ki milyen mértékben alkalmazta iránya előnyeit, s kerülte ki annak sebezhető pontjait — vagy nőtt éppen rendkívüli képességei miatt kora fölé?! Ezek után hangsúlyoznom sem kell talán: félreértés következménye Deérnek az a megállapítása is, hogy „pars pro toto alapon" ítéltem a szellemtörténetről. Aki felüti a folyóirat előző évfolyamának 50. lapját, meggyőződhetik róla, hogy igen is: nagy elismeréssel adóztam a szellemtörténeti iránynak — dolgozatom terjedelmének megfelelően, a szükséghez mérten (másutt más keretek között részletesebben is megtettem ezt! Hitel, 1942 júliusi szám). Rámutattam azonban arra is, liogy ebben az irányzatban szintén „kísértett a véglet", a túlzásokba esés veszélye, s ezek kikerülése „nem mindig és nem mindenkinek sikerült" (Századok i. h. 51. 1.). Különbséget tettem tehát szellemtörténet és — „szellemtörténet" között. Vitatott tanulmányomban vizsgálódásaim jellege miatt részletesebben az utóbbit kellett jellemeznem. Elismerem, megállapítottam, hogy a túlzások, a hibák jellegzetesen szellemtörténetiek (ez azonban nem jelenti a kutató felmentését!): nem véletlen, hogy pl. nem Békefi követte el őket. Hasonló hibák, túlzások gyakori előfordulása pedig azt bizonyítja, hogy nem egy ember túlzásával állunk szemben, 1*