Századok – 1942

Szemle - Ronneberger; Franz: Bismarck und Südosteuropa. Ism.: Kosáry Domokos. 494

494 SZEMLE (47. 1.). Arra nem is gondol, mily nehezen képzelhető el, hogy míg a magyarság a maga szabadságát sem vívhatta ki, másokat elnyomhatott volna. A történetet ismerő előt furcsának hangzik az a megállapítása is, hogy a magyarországi lutheránus vallású német városokat a XVIII. sz.-ban a kálvinista magyarság erővel elmagyarosította (15. I.). Hiszen a reformátusok egészen 1780-ig maguk is hiába küzdöttek vallási egyenjogosításukért, s különben is az adatok szerint városaink ekkor mái' éppenúgy, ahogy később s napjainkban is, katolikus többségűek. L. maga is említi egy helyen, hogy azok a városok, amelyek mögött „geschlossener deutscher Volksboden" volt (pl. Pozsony, Sopron, Lőcse), megőrizték német jellegüket, inert a falvakból a lassabban szaporodó városi lakosság pótlására mindig újabb németek jöttek; mégsem lát semmi törvényszerűséget abban, hogy a magyar telepek közé beékelt magános német városok ugyanezen a módon magyarrá váltak. (Megemlítjük itten, hogy M. Depner 1938-ban megjelent munkájában (das Fürstentum Siebenbürgen im Kampf gegen Habsbuig, ií-m. Századok 1941, 304. 1.) L. felfogásának ellenkezőjét bizonygatja. Szerinte a német polgárságot a Habsburgok és a magyar katolikus nemesség együttes rohama kényszerítette elvándorlásra vagy beolvadásia (297—312. 1.). De szerinte ez még a XVII. század második felében végbement.) L.-nek a magvarosítás mértékére idézett számbeli adatai különben sem helytállók.1 Mindezek a tévedések tanulsággal szolgálhatnának a külföldi kutatóknak. A Kárpáti Medence nemzetiségi története az európai történet egyik legbonyolultabb fejezete. Annak, aki meg akarja ismerni és érteni, a szorosan vett nemzetiségi problémák mögött nemcsak a magyar politikai küzdelmek alakulását kell nagyon jól ismernie, de valamennyi érdekelt nemzet szakirodalmát is alaposan fel kell dolgoznia. A magyar nyelv ismerete nélkül a magyar nemzetiségi kérdés lényegét és alakulását megérteni túlságosan merész, de reménytelen vállalkozás. Henila Kálmán. Ronneberger, Franz: Bismarck und Südosteuropa. (Veröffentlichungen (les Deutschen Auslandswissenschaftlichen Instituts, Bd. 9.) Berlin 1941. Junker und Dünnhaupt, 8° 138 1. — R. könyve azért érdekel bennünket közelebbről, mert Bismarckot mint a német 1 Szerinte 1785/87-ben Magyarország össznépességének 29%-a volt magyar, 1850-ben pedig már 44'2%-a, tehát a magyarság nyeresége 15%. (35. 1., abszolút számot sehol sem ad.) Ezzel szemben 1785-ben a Horvátország nélküli Magyarországon 37—39% volt a magyarság aránya. (Pontos népszámlálás még nincs ekkor. Körülbelül'«, 180.000 lakosból 3,122.000 volt magyar. Lásd Thirring: Magyai ország népessége II. József korában, Budapest 1938; Kovács A.: A magyar béketárgyalások, I. Budapest 1920, 39. 1.) 1850-ből nem áll semilyen adat rendelkezésünkre. 1880-ban az első népszámlálás valóban 44-8% magyart talált (7,503.534 nem magyar és 6,165.088 magyar). Nem 15% tehát a magyarság növekedése a nemzetiségek rovására, csak 5—6%, s nem is 65, de 95 év alatt. Pedig még ez a szám sem pontos, mert az 1880-as számban az egyre nagyobb tömegben beözönlő galíciai zsidóság körülbelül 80%-a — mintegy 600.000 fő — is benne van. (Lit. Szabó I.: A magyarság életrajza, Budapest ó. n. 209. s köv. 1.) A számok tekintetében tehát a nagy magyarosításból semmit sem látunk éppen az L. által tárgyalt időkben.