Századok – 1942

Szemle - Ujfalvi Sándor; mezőkövesdi; ld. Gyalui Farkas - Vanyó Tihamér O. S. B.: A plébániatörténetírás módszertana. Ism.: Holub József. - 478

SZEMLE 479 307. 1.); ő vállalta ezt a nagy és nehéz munkát, s ennok az eredménye fenti tanulmánya. Az első fejezet tulajdcnkép bevezelés: hangulati beleélés, a második a plébániatörténetírás célját és módszerét ismerteti általánosságtan, a harmadik a plóbániatörténetírás forrásaival, a negyedik pedig a plébániatörténet fejezeteivel fogla'kozik; ez utóbbi két fejezet tehát a munka gerince, alaposan átgondolt és felépített terv szerint az anyaggyűjtésbe és a feldolgozásba vezetik be az érdeklődőt. V. a legnagyobb odaadással fogla kozott hosszú időn át ezzel a kérdéssel, könyvecskéjének minden sorári szinte átízzik nemes lelkesedése, bizcnyítva, hogy mennyire a lelkéhez nőtt az. Páratlan szorgalommal gyűjtötte össze az iroda'mat a kérdés minden vonatkozásáról nemcsak a magyar, hanem a rendkívül gazdag német és a francia irodalomból is és tekintetbe vette az idevágó protestáns irodalmat is. De nem elégedett meg az egyszerű könyvészeti felsorolással, hanem röviden jellemzi és méltatja is a fontosabb munkákat és így nagyon megkönnyíti az érdeklődők tájékozódását. Az az óriási könyvészeti anyag, amit összehordott itt, gazdag kincsesbányája történetirodalmunk számos területének. Módszertani kérdések tárgyalásánál azonban a didaktikai szempontok a tárgyiakkal szinte egyforma jelentőségűek, hiszen itt voltakép tanítás a célunk, be akarunk vezetni valakit előtte ismeretlen vagy kevéssé ismert területre és ott tájékozódáshoz akar juk segítem. A kis kötetet tehát pedagógiai szempontból is meg kell közelebbről néznünk. Csodálkozunk, hogy a szerző, bár tanárember, ezt a szempontot nagy lelkesedésében kissé szem elől tévesztette. Pedig egy pillanatra sem lett volna szabad megfeledkeznie arról, hogy bár a teológusok filozófiailag képzett és a hermeneutikában jártas olvasók, mégsem historikusok. A plóbániatörténetírás célja és módszere c. fejezet megírása kétségtelenül a munka legfontosabb ós egyben a legnehezebb feladatát jelentette; az ennek jutott három és fél oldal kevés, s így ez kissé elnagyolt is lett. Jól indul, amikor meghatározza a plébániatörténetírás fogalmát, de azután már bizonytalan térre viszi még tájékozatlan olvasóját, amikor azt írja, hogy „nem helyeselhetjük a kizárólagos egyházi szempontokra való szűkmarkú korlátozást". Tudjuk, miié akar ezzel figyelmeztetni, de nem jól fejezte ki magát. Hiszen a szempontok csak egységesek lehetnek, mivel azonban az egység számos szál egybefonódásától jön létre, a helyes megértéséhez gyakran sokféle szálai kell előbb megismernünk, vagyis „egyházi" vonatkozású kérdésnél más teriiletekie is át kell mennünk. Ilyen munkában nem elég arra figyelmeztetni, hogy „elengedhetetlenül szükséges, hogy . . . némi álta ános módszertani ismereteket is elsajátítsunk", hanem a szerzőnek kellett volna ezeket röviden és világosan összefoglalnia. Elkeltek volna nagyon a példák, mert ezek sokszor terjedelmes elméleti magyarázatokat pótolnak, főkép kezdőknél; hiszen még Dékány is szívesen folyamodik Módszertanában ilyenekhez, s milyen nagyszerű illusztrációk azok, pedig ő nem egészen kezdők számára írt. Azt hisszük, hogy sokszor nagyon magas az a mérce, amelyet V. felállít, s ez esetleg még a próbálkozástól is elriaszthat. Azt követeli meg pl., hogy „a templomnak és berendezésének leírásában egyesítenünk kell a művészet-, művelődés- és szellemtörténeti szemléletet", vagy hogy a plébánia történetírója komoly lélektani tanulmányok, az élet megfigyelése és mintaszerű kenyvek olvasása alapján jellemezze a plébánosok és a káplánok „csa'ádját élettani, lélektani, műveltségi, világnézeti, nemzetiségi szemponttól". Csodálkozva olvassuk ezeket a helyeket annál is inkább, mert másutt meg ölemmel találkozunk igazán eiős gyakorlati érzékről tanúskodó taná-