Századok – 1942

Történeti irodalom - Nemzeti Színház; A – százéves története; ld. Pukánszkyné Kádár Jolán - Ortutay Gyula; ld. 477

497 TÖRTÉNETI IRODALOM azok, akik kizárólagosan akár Európának, akár a felsőbb rétegeknek, akár a népnek tulajdonítják minden értékünk, sajátságunk létrehozását. V. mindezt játszi könnyedséggel, szinte csevegve mondja el: látszik, hogy tökéletes ura tudományterülete anyagának, s kitűnően ért ahhoz is: hogyan kell lelket önteni a holt anyagba. Külön ki kell emelnünk ízes, zamatos stílusát, szellemes, szemléletes előadásmódját már csak azért is, mert e tekintetben tudósaink nem igen szokták elkényeztetni közönségünket. Európa és magyarság, felső és alsó rétegek állandó és felbonthatatlan összefonódottságát mutatja a népköltészet és műköltészet vizsgálata is: a népballada, népmese, népdal egyaránt bőségesen kapott tárgyi motívumokat, szövegelemeket a felsőbb rétegektől — vagy éppen Európától. Itt, az irodalom területén azonban még fokozottabban látszik, mint másutt: nem az átvétel ténye, az átvett anyag a döntő, hanem az: hogyan tudja az átvevő szelleme, lelke beleilleszteni, beledolgozni a maga világába az átvett anyagot?! Viszont, hogy volt és van fölfelé való áramlás az irodalomban is, s a népköltészet is hatott a műköltészetre, annak örökérvényű bizonysága éppen a mi nemzeti klasszicizmusunk. E fejezet Ortutay Gyula munkája. A lényeget kétségtelenül megragadta. Úgy véljük azonban: helyesebben tette volna a szerző, ha az egyes kutatók nevének, munkájuk címének közlése helyett inkább eredményeiket dolgozta volna bele tanulmányába. így t. i. kissé tudóskodó színezetű a cikk, s azt az érzést kelti az emberben, hogy a szerző még az anyaggal viaskodik. Kodály Zoltán formás essaijében éppen az ragadja meg az olvasót, hogy a szerző láthatóan túljutott már a tudás problémáján: nem célnak, hanem — rendeltetésének megfelelően -— eszköznek tekinti a valóság minél teljesebb szemléletére. Stílusáról lekopott minden sallang és cifraság. Tömör, kristálytiszta mondatai láncszemekként kapcsolódnak egymásba, s a részek szinte önmaguktól forrnak össze egésszé. Népzene és műzene viszonyát vizsgálva, kissé merevebbnek látja a magyarság és Európa, úr és paraszt viszonyát, mint a többi szerzők; „zavartalan fejlődésű országokban — mondja — a műzene a népzenéből nő ki, annak szerves folytatása, kifinomult, kiteljesedett foka. Nálunk azonban — az énekmondóktól eltekintve — minden műzenei kezdeményezés vadidegen maradt a legújabb időkig: a műzene lehatolt a nép körébe, de a népzene nem finomult soha műzenévé. A XIX. század elejének első ilyen irányú kezdeményezéseit agyonnyomta egy századvégi idegen áramlat". A századfordulótól kialakult lij népzenei hullám — ennek útját rajzolja meg К. a továbbiakban — remélhetően nem jut erre a sorsra s népzenénk és műzenénk végre egészséges, szerves kapcsolatba jut egymással. K. egész életét e cél szolgálatába állította, úttörő gyűjtő munkásságával, kiváló alkotásaival mérhetetlen szolgálatokat tett megvalósulása érdekében. Tehát ha valaki, akkor ő illetékes népzene és műzene értékének lemérésére: „a kettő között — mondja — lényegbeli különbség nincs ... a különbségek oka a történeti, nemzeti, társadalmi és műveltségi rétegeződés. Legértékesebb megnyilatkozásuk: egyen-