Századok – 1942
Történeti irodalom - Mendöl Tibor; ld. 475
497 TÖRTÉNETI IRODALOM kötelezettségétől. Most részesedett a jobbágy már abban az eddig nemesi kiváltságban is, hogy vérrel adózott a hazának. Ebből logikusan következett volna, hogy egyidejűleg megszüntetik azokat a terheket, melyeket a katonai szolgálat alól való mentesség miatt róttak rá. Ez az idő azonban még nagyon messze volt: majdnem másfél századig kellett még hordoznia a jobbágynak mindazt, ,,mit rákentek a századok". E rikító ellentétek dacára Sz. jogosan vonja le a két tanulmány végső eredményeként azt a következtetést, hogy nemesség és parasztság egy törzs hajtása, különválásuk történeti fejlődés eredménye; tévesek tehát azok a vélemények, melyek a kettő közül bármelyiket külön akarják a honfoglaló magyarsággal azonosítani. Mindkét tanulmányból csak néhány szempontot ragadtunk ki, és világítottunk meg. Mások figyelmét bizonyára más oldala ragadja meg a kérdésnek, s ennek megfelelően szövik tovább gondolataikat. Éppen ebben van a két tanulmány legfőbb értéke: mondanivalójukat nem lezárt, végleges eredmény formájában közlik, hanem problémákat villantanak meg, s így gondolkodásra késztetnek. De mindezenfelül ez az áttekintés tudományos szempontból is számottevő haladást jelent a magyar történetitársadalmi kutatások helyes szemléletének és módszerének kialakulása tekintetében. Ugyanezeket mondhatjuk Mendöl Tibor gondolatokban bővelkedő tanulmányáról is: „Falu és város a magyar tájban". Mint a cím is mutatja: a szerző a problémát a földrajz oldaláról közelíti meg. Az ember és természet örök küzdelméből, kölcsönös egymásra hatásából hüvelyezi ki a természeti és kultúrtáj különbségét, s állapítja meg a magyar táj fogalmát. Majd arra mutat rá: milyen kényszerítő erejűek a természeti adottságok egész népek életformájának kialakításában. A dél-orosz puszták földje és éghajlata szabta meg az ősmagyarság pásztorkodó, sátorlakó életmódját, változó és kezdetleges téli szállásait, ezek formáját. Itt, mai hazánkban, egész más természeti körülmények között ez az életforma nem sokáig volt fenntartható. A keletről hozott életberendezésnek nemcsak szellemi és politikai, hanem az új természeti körülmények miatt is át kellett alakulnia. Az állandó letelepedéssel járó földművelés következtében lassan megváltozott az egész társadalmi berendezkedés: új rétegződések keletkeztek, új építésmód, új faluképlet jelent meg. Ennek az új életformának végső kiforrását, mintegy betetőzését jelenti városaink kialakulása. E tekintetben tehát nem a római kontinuitás, még kevésbbé a német hospes-elem megjelenése a döntő tényező, hanem a magyar élet fejlődő ritmusa, mely mintegy kidobta magából ezt az új fejlődési képletet. Első városaink nem a római kontinuitás miatt alakultak ki a Dunántúlon, hanem elsősorban azért, mert ott volt a legnagyobb népsűrűség, legpezsgőbb a gazdasági és szellemi élet: következésképen itt alakulhattak ki először a falun túlemelkedő életigények. Erdély és a Felvidék városait a XIII. század honvédelme és a XIV. század külkereskedelme hívta életre. S hogy az Alföld városai csak későbben, a török időkben alakultak ki,
