Századok – 1942

Történeti irodalom - Románok története; A –; ld. Gáldi László - Sinkovics István; ld. 473

495 TÖRTÉNETI IRODALOM vizsgálják a magyar társadalom rétegeinek egymáshoz való viszonyát. Sinkovics István és Szabó István a társadalomtörténet módszereivel vizsgálja a magyar mult két legjelentősebb társadalmi rétegének, nemességnek és jobbágyságnak — mai szóhasználattal úr és paraszt — egymáshoz való viszonyát Werbőczyig, illetőleg Werbőczytől 1848-ig. Áttekintésük örvendetes bizonyság arra, hogy a magyar társadalomkutatás az utóbbi években végre megszabadult a külső kölöncöktől, s rátalált a helyes útra: magából a történeti anyagból fejleszteni ki az egész kérdés szemléletét és módszerét. A háború előtti liberális-szocialista szemléletnek már az emléke sem kísért. De láthatóan végleg leszámoltak kutatóink azzal a háború után kialakult szemlélettel is, mely nyugati minták Prokrustes-ágyába akarta szorítani a magyar fejlődést, s a rendiség végleges kialakulását pl. ennek alapján már középkorunk korai századaiban kereste. Sinkovics — az utóbbi évek jelentős kutatásai és eredményei segítségével — éppen arra mutat rá erős hangsúllyal, hogy a középkori magyar társadalomban még a XIV—XV. században sem voltak kialakult rendi képletek. A keresztény korban a pogány idők vérségi elvének helyére lépő új társadalom-rétegező és -rendező szempont: a személyes szolgálat mindvégig, egészen Werbőczyig rendkívül rugalmassá tette a magyar fejlődést. Nemcsak a szabadok egyes rétegei, hanem szabadok és szolgák között sem volt ugrásszerű az átmenet, s tág tér nyílt a felemelkedésre és lesüllyedésre egyaránt. A XIII. században a nemzetségi birtokok, meg a királyi várgazdaságok széthullásával és a tatárjárás következtében egészen újjáalakult a társadalom: egyesek a legelőkelőbbek közül lesüllyedtek, mások ismét szolgasorból emelkedtek a társadalom csúcsára; később pedig, a XlV—XV. században szinte királyonkint, nemzedékenkint cserélődtek éppen a legfelsőbb rétegek. De az alsóbb rétegekben is nagy helycserék voltak. A serviensek és a perem-vidékek katonai szolgálatra képes rétegei még a XIII. század folyamán a nemesek közé emelkedtek; egyházi pályákon, a familiáris viszony, vagy más szolgálatok alapján később is elég széles rétegek előtt nyílt meg a felemelkedés lehetősége. Világos bizonyság erre az is, hogy egészen a XV. századig még egységes elnevezést sem tudtak találni az egyes rétegekre, annyira híg állapotban volt még az egész társadalmi fejlődés. E tekintetben az egységesítést megkezdő 1351-i törvény sem sokat változtatott az élet folyásán: a jobbágyok továbbra is részt vehettek a nádor és a megyésispán által hirdetett üléseken, s ott nem egyszer felperesekként szerepeltek nemesekkel szemben; egytelkes nemesek még a XV. században is adóztak, viszont voltak adómentes jobbágyok is. Ha tehetős volt a jobbágy, vehetett földet, meglévő birtoka öröklődött utódaira, de ha akarta, el is adhatta. A nemesség zöme és a jobbágyság szinte szétválaszthatatlanul összefolyt életformájában is: a nemesség jórésze jobbágyi életmódban benne élt a faluban; műveltsége, ízlése, nyelve, gazdálkodása ugyanaz volt, mint a jobbágyság széles-