Századok – 1942

Történeti irodalom - Eckhardt Sándor (szerk.): Úr és paraszt a magyar élet egységében. Ism.: Guoth Kálmán. 472

472 TÖRTÉNETI IRODALOM nézi a magyar multat. Éppen ezért mentes bármiféle magyar elfogultságtól, részrehajlástól. És másrészt valóban új eredményeket hozhat olyan kísérlet is, amely egy nemzet kultúráját nem a maga egységében tekinti, hanem a kívülről jövő hatás irányában — ha ez a szempont nem fosztja meg a mérték helyes alkalmazásától és az igazi történelmi szemlélettől. Csapodi Csaba. Űr és paraszt a magyar élet egységében. Szerk.: Eckhardt Sándor. Irta Bálint Sándor, Keresztury Dezső, Kodály Zoltán, Mendöl Tibor, Ortutay Gyula, Sinkovics István, Szabó István, Viski Károly. Budapest 1941. Egyetemi Magyarságtudományi Intézet. 8° 222 1. 13 t. Mióta a magyarság Szent István vezetésével életközösségre lépett Európával, minden jelentősebb korfordulón ott állott előtte a nagy kérdés: mit, milyen mértékben vegyen át azokból az eszmékből, melyek a mindenkori új Európa megvalósulását irányították, s hogyan építse azt be a maga sajátos, egyéni életébe — szellemi és politikai önállóságának fenntartásával? Nyugat és Kelet, e két véglet között, azok szintézisében kereste és találta meg a magyar lélek mindig az egyensúlyt, a kiegyenlítődést — hol egyikhez, hol másikhoz húzódva közelebb a mindenkori történeti körülmények szerint. Ilyen elhatározó korforduló előtt állunk ma is, helyesebben már benne is élünk. Az immár évek óta folyó .nagy csatazajban egyre-másra mutatnak rá az előző kor fogyatékosságaira, mulasztásaira, hibáira — bizonygatva, hogy a régi keretek alkalmatlanok az európai s vele együtt a magyar élet további irányítására. Viszont az új szellemiség építménye még erősen a születés állapotában van: alapja és körvonalai sincsenek eleddig világosan megrajzolva. Harcosai így sokszor a legnagyobb horderejű kérdésekben is „féligazságokra", vagy éppen saját képzeletükre építik következtetéseiket. Van már példa arra is, hogy ugyanabban a kérdésben mindkét oldal látszólag szinte tökéletesen bizonyítja homlokegyenest ellenkező álláspontját. A chaos teljes. Valóban szükséges és időszerű tehát, ha e szenvedélyes hangzavarban a történettudomány is megszólaltatja a maga tisztultabb, tárgyilagosabb hangját — legalább az alapvető kérdésekben; kötelessége ez hivatásánál, rendeltetésénél fogva elsősorban a nemzettel szemben. De kötelessége önmagával szemben is; a nagy viaskodásban t. i. mindkét „világ" önmagát tekinti a magyar mult szerves és helyes folytatásának: mindenütt a saját ízlése, mai álláspontja szerint színezi, saját prizmáján keresztül értelmezi a történeti élet jelenségeit. Egyre jobban fenyeget így a veszély, hogy az egykori valóság merőben eszközzé, puszta játékszerré válik az aktuális politikai harcokban — nagy kárára nemcsak a tudománynak, hanem elsősorban a nemzet jövőjének. Ilyenfajta aggodalmak csendülnek ki Eckhardt Sándor bevezető soraiból; ilyesfajta meggondolások késztethették arra, hogy útjára bocsássa ezt a kötetet, melyben az illetékes szaktudósok a legkülönfélébb szempontok szerint