Századok – 1942

Szemle - Gyalui Farkas (s. a. rend.): Mezőkövesdi Ujfalvi Sándor Emlékiratai. Ism.: Kosáry Domokos. 368

8ZKM1.K 369 Washington sírjából küld haza egy ágacska fehér cédrust. A szolid Dunántúl, Kisfaludy Sándor sümegi otthona is elénkvillan; az Emlékiratok igazi főalakja azonban, a müveit, de ugyanakkor vadon erdélyi táj központjában, Wesselényi Miklós. Az írót Wesselényihez baráti tisztelet, közeli kapcsolat fűzi; a róla száz mindennap apró emlékeiből összetevődő kép rendkívül eleven, és ilyen emberi vonásokban, élet-Szerűségben sokszor többet árul el a késői olvasónak, mint Kemény Zsigmond súlyos mívű jellemrajza, amellyel egyébként U. nincs túlságosan megelégedve. Wesselényi alakja, a Dánielektől levezetett roppant szenvedélye, eszményi lelkesedése, olykor majdnem naiv jóhiszeműsége, páratlan személyi bátorsága valahogy így , az archaikus isrdélyi táj egészébe állítva válik igazán érthetővé, amint szinte századokon át, a középkorból lép a polgári nacionalizmus úttörői közé. Wesselényi életírója e megfigyeléseket nem mellőzheti; azon részletek, amelyek U. emlékirataiból a század elején egy rövidéletű vidéki folyóiratban megjelentek (Régi Okiratok és Levelek Tára, Debrecen 1905—6), egyáltalán nem tették nélkülözhetővé az egésznek közzétételét, ezért csak hálásak lehetünk az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek. Az Emlékiratok a szabadságharc bukása után, 1854—5-ben Íródtak; a bevezetés tragikus kezdőhangot üt meg, az elpusztított falusi lakából élete alkonyán Kolozsvárra menekült író úgy látja, hogy a nemzet szinte reménytelen helyzetben van, de az erdélyi haza múltja sem más, mint „vógnélkiili változás, nyugtalanság és szenvedések"; ők Erdély utolsó magyarjai. De amint a lapok fordulnak, a tragikus hang elsimul, a XVIII—XIX. századi Erdélyben találjuk magunkat, élőnek megőrzött emberek közt, amint lassan rájuk virrad egy új korszak. Feledhetetlen az öreg Keczeli István jellemzése, akiről U. is azt írja, hogy ilyen „a czivilizált európai nemzetek közt csak a magyarnál volt még feltalálható", s akinek életéről, gazdaságáról, lakóházáról, ősi szobájáról, fabútorral, kotlós bőrszakajtóval, török buzogánnyal, részletekig menő, szinte szociográfiai leírást kapunk, mintha a korai XVIII. századba pillanthatnánk vissza. Amikor a fiatal U. öt és fél bécsi esztendő után hazatér, gr. Haller főispánnal, a feszesen tisztelgő köznemesek, köztük édesapja megbotránkozására, világfi módján, közvetlenül beszélget, és ez, az urak várakozása ellenére, tetszik a főispánnak. Érdekes a nagyenyedi iskola leírása, azon korból, amikor ,,a Főispány és a huszár Ezredes után Enyeden a Tanárok valának a tekintélyesebb egyéniségek". Az Emlékiratokban általában nem a politikai vagy országos vonatkozások a legérdekesebbek, hanem az emberinek és az életnek az a nyugodt, szerető gonddal részletező rajza, amelyben a nehéz esztendők keserűsége is feloldódik egyidőre. Igen érdekes, amint a dunántúli tájat s rendezett falvait Erdélyhez hasonlítja. A Balaton mellett Deák Antalt látja nyugodtan, szelíd-komolyan igazságot tenni, és eszébe jut, hogy hallgatta egykor az ő édesapja a sorbajövő panaszos oláhok ügyét-baját, mint intézkedett türelemmel és nagy helyi ismerettel. Az emlékezés „komorító", mert ,,az alispán itt értelmes, egyenes s őszinte felek közt osztá az igazságot". E megállapítás nem valami nemzetiségi elfogultságból ered, U. e szempontból minden érzelmi hevülékenységtől távol van — 1849 ellenére; éppilyen elfogulatlanul írja le, amint az előpataki fürdőn a magyar urak vívnak, célbalőnek, az Olt vizében úsznak, a bojár vendégek pedig, akik franciául tudnak, de könyvet nem olvasnak, csodálkozva nézik ezt a maguk elpuhult, pénzes, semmittevő életéből. Az Emlékiratok tiszta hangja talán éppen ennek a férfiasabb életszemléletnek eredménye, hiányzik belőlük még az a keserűség is, amelyet a betegeskedő Pálffy Századok 1942, VIT—VIII. 24