Századok – 1942

Történeti irodalom - Someşan; Laurian: Le passé de la Transylvanie et le facteur géographique. Ism.: Elekes Lajos. 331

336 TÖRTÉNETI IRODALOM 336-nagy kérdés, hogy a dákokét annak tekinthetjük-e, különösen meggondolván, hogy azt a nagyságát és jelentőségét, amelyet a román írók szeretnek emlegetni, csupán két ízben — Boirebista és Decebal alatt — érte el, s akkor is csak rövid, átmeneti ideig tudta megtartani. Formája sohasem egyezett a trianoni Romániáéval, semmikép sem lehet tehát úgy kezelni, mint annak történeti előzményét, s a nagyromán élettérben évezredek óta egységesen munkáló természeti erők csodálatos bizonyítékát. Ha lehetne, akkor főleg azon kellene csodálkoznunk, hogy ezek az erők a táj valóságos történetében alig néhány évig érvényesültek, s a dákoktól napjaink román politikusaiig, közel kétezer éven át, senkisem törődött velük. Ezt a sokóvszázados űrt S. a román történészektől megszokott könnyedséggel ugorja át (a nagyromán életteret kitöltő államiság a dákok után „egy időre" megszűnt, de ez nem jelent semmit), s így azt sem csodálhatjuk, ha a Kárpátok gerincén húzódó magyar államhatárt — ezer év fejlődésének történeti és földrajzi értelemben egyaránt páratlan szilárdságú termékét — „éphémère" jelenségnek minősíti. Arra az egyre mégis kíváncsiak lennénk, mire alapítja azt az állítását, hogy Julius Caesar, akárcsak a dákok, megérezte és méltányolta a nagyromán élettér jelentőségét . Talán arra, hogy nyugtalanította őt a dákok növekvő hatalma és hadjáratot tervezett ellenük? Ez élettéreszméktől függetlenül is érthető. Amit S. a dák állam bukásától Nagyromániáig eltelt évszázadok politikai fejlődéséről mond, teljes egészében helytelen. Néhol nem is lehet egészen jól felfogni, mit ért egyik-másik rejtelmes állításával, például azzal, hogy az első román államalakulatok a Bereg-Ugocsa-Máramaros-Szatmár-Bihar-Csanád-Bánság vonalon bontakoztak ki. Csak nem az Anonymus-nál szereplő Gelou fejedelem állítólagos oláh népére gondol, hozzászámítva ehhez — román történészeknél csaknem általános, de meglehetősen nehezen érthető eljárással — Glád bulgár j ait és Ménmarót „kazár-"iáit? Mert ha igen, akkor nemcsak azon kellene elképpedni, milyen alapon minősíti ezeket — a szakirodalom ellenkező eredményeivel mitsein törődve — román államalkotóknak (államalkotó voltuk önmagában is vitatható!), hanem legalább ugyanannyira azon, hogy ugyan miből tudta meghatározni „államaik" területét. Erről aztán igazán sem forrásadat, sem elfogadható irodalmi feltevés nem szól — legalább úgy nem, ahogy ő képzeli. Azt is jó volna tudni, melyik krónika mondja, hogy a „román" államok vezetőit kenéznek, hercegnek (!) és vajdának nevezték. Nem ismerünk ilyet. Arról, hogy mi bizonyítja a románok keletről-nyugatra, majd nyugatról-keletre vándorlását Erdély területén, nem is szólunk. Hiábavaló volna ilyen adatokat keresni abban a korban, amikor a források szerint egyáltalán nem éltek románok Erdélyben, vagy — e kornak vége felé — éppen csak megjelentek ott. Viszont nem hagyhatjuk szó nélkül azt az állítást, hogy a vajdaságok kialakulása után Erdélyből nagyarányú román kivándorlás indult volna meg a Kárpátokon túlra. Ez már a merészségből is sok, amikor oklevelek