Századok – 1942

Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. - 272

A MAGYAR. KÖZNEMESSÉG KIALAKl tÁSA 301 számon tartják a rokonságot s a közös őstől leszármazók egyetlen nem, genus tagjainak érzik és vallják magukat.1 Anyagi akadályok tehát nem tarthatták vissza a várjobbágyokat, legalább is az előkelőket attól, hogy megszerezzék. maguknak az új fegyvereket és az ambició sem hiányzott belőlük, hogy érvényesülésük, felemelkedésük érdekében áldozatokat hozzanak. Sőt arra sem volt szükség, hogy mint a Szepességben, négyen, vagy mint Túróéban, hatan álljanak össze egyetlen vitéz felfegyverezésére. ök, a régi családok sarjai, akik büszkén vitték vissza eredetüket Szt. István mithikus korába, jobb helyzetben voltak ezeknél a gyepüelvén imént letelepített társaiknál. Szószerint eleget tudtak tenni IV. Béla felhívásának és magukban, társaik segítségül hívása nélkül, nehézfegyverzetű páncélos lovasokká lettek. Sőt — igaz, már egy emberöltővel később — olyan „nemes" várjobbágy emlékét is megörökítette a királyi kegy, aki saját költségén még fegyvereseket fogadott fel, amidőn a hadbahívó parancsot megkapta. A Vág melletti Bana várjobbágyai közé tartozott ő, — névszerint Radoszló — s mint a III. Endre apósának, Albert hercegnek a segítségére küldött csapat tagja harcolt 1292-ben a Rajna mentén Nassaui Adolf, a német király ellen, ennek sok vitézét elfogva, ,,a magyar király, az egész magyar nemzet dicsőséségére, a világ minden tájáról összegyűlt sereg örömére".2 A „nobilis" jelzőt mindenképen joggal nyerték tehát el a várjobbágyok a királyi serviensekkel egyidejűleg.3 1 Karácsonyi J.: A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig (Budapest, 1900), III. к. 8 Wenzel, XII. к. 619. 1., Pauler i. m. И. к. 452. 1. 3 A várjobbágyok —- átalakult — katonai szolgálatának jellegére idézhetjük azt az 1269.-i oklevelet, amely a soproni vár páncélosairól (populorum panceratorum castri Supruniensis) szól egy birtok határainak meg illapítása során (Wenzel, VIII. к. 246. 1.). — Erdélyi László szerint (A magyar lovagkor nemzetségei, 1932) az a kb. 190 genus, amslyeknek emlékét középkori okleveleink fenntartották s amelyeknek történetét Karácsonyi megírta, tulaj donképen XIII—XIV. századi divatnak köszönheti eredetét. Vagyis csak ekkor jutott az egymással rokonságban levő embereknek vagy családoknak eszébe, hogy előkelőségük bizonyítására őst keressenek, akitől azután leszármaztathatják magukat. Az így keletkezett lovagnemzetségek, mint Erdélyi nevezi a gsnusokat, tehát nem az ősi szervezetet, családi, gazdasági és jogi felfogást tartották volna fenn, hanem újabb, XIII. századi képződmények. Erdélyinek ezt az előadását nem fogadhatjuk el. Ha ugyanis merőben új, XIII. századi alakulatok volnának a magyar nemzetségek, a lovagi felfogást, divatot követőknek a csoportosulásai, akkor székhelyeiknek lovagváraknak kellene lenniök, az oklevelekben feltűnő nemzetségi törzsbirtokok pedig egy-egy kővár körül terülnének el. Erről azonban szó sincs. Az egyes genusok legrégibb közös birtokainak