Századok – 1942

Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A magyar köznemesség kialakulása. - 272

a m aoya1í köznemesség kialakulása 287 őket. Az új fegyverzetet a bevándorolt előkelők, a német, francia, olasz, spanyol, angol lovagok honosították meg körükben. Ezek rendesen egy-egy királyné udvartartásával jutottak magyar földre, s mert királyaink, külpolitikai okokból, gyakran hoztak feleséget idegenből, elég nagy számban lehetett őket a fejedelem körül látni. Biztos támaszai voltak új uruknak, hiszen egész létük tőle függött. Szt. István intelme Imre herceghez, hogy becsülje meg a hospeseket. mert ők különböző fegyvereket is hoznak magukkal és országába, azaz kíséretébe idegeneket is fogadjon be, eléggé tanúskodik nagy szerepükről. Hűséges szolgálataik, a közigazgatás terén a megyék vezetésével, a harctéren vitézségükkel szerzett érdemeik nagy birtokok uraivá tették őket, magyarcsaládokkal szövődő kapcsolataik és a királyi udvar szelleme pedig ugyanakkor magyarokká varázsolták utódaikat. Sok, a középkor későbbi szakaszaiban is fénylő nevű család, amelyek akkor már izig-vérig magyarok voltak, származott tőlük. Nagybirtokot azonban nemcsak idegenek nyertek. Előkelő magyarok szintén kiérdemelhetik királyuk kegyét s tagjaivá lehetnek az udvarnak, elnyerhetik az ispánságokat. Megyéink nevei is tanúskodnak erről. Ismeretes ugyanis, hogy a Szt. István-kori megyék jó részét első ispánjuk után nevezték el s így megyéink máig is őrzik megszervezőik emlékét.1 Ha átfutjuk névsorukat, a német Hont és a lengyel Veszprém mellett fölös számmal találunk magyar, sőt törökös eredetű neveket: pl. Pozsony, Szabolcs, Csanád, Torda, Doboka, Szolnok, Bars, Keve, Bács stb.; ezek viselői semmiesetre sem származhattak Nyugatról. A király mellett élve, ezek a magyar előkelők a külföldi lovagok szokásaival, gon dolkozáf,mód jávai éppen úgy megismerkedhettek, mint új fegyvereivel. A nyugati háborúk folyamán, a lovagseregekkel vívott harcok közt megtanulták — nem egyszer saját kárukon —, hogy a nehéz fegyverzetű páncélos lovag a régi módra harcoló könnyű ijjásszal szemben döntő fölényben van. Most a társaikká, fegyverbarátaikká, majd rokonaikká lett lovagoktól maguk is elsajátították az új fegyverek kezelését. Tehát aligha mindjárt Szent István korában. Bizonyára csak később, amikor már az egykori idegenek magyarokká lettek leszármazóikban s az ellenérzés is veszített erejéből, de még a XI. században. Ha az időpontot csak találgathatjuk is, az átalakulás módja nem vonható kétségbe. Oly 1 Ho'ub J.: A királyi Vármegyék eredete. Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján (szerk. Serédi J. Budapest 1938), II. k. 101. 1.