Századok – 1942

Értekezések - HAJNAL ISTVÁN: A kis nemzetek történetírásának munkaközösségéről. - 133

A KIS NEMZETEK TÖRTÉNETÍRÁSA 159 kölcsönös hatással fejlesszék egymást. Ezzel szemben a fejlődéskutatásnak alapvető s felbontatlan egységben kell megragadnia a mult életet, azaz a minden kultúrnyilvánulás alapjául szolgáló módszereket kell vizsgálnia. Oly elemi módszereket, amelyek a társadalmat teremtő munkára képes szervezetekké alakítják. Ilyen módszernek jelöltük meg a szokásszerűséget, amely az Okcidens társadalomszervezetét a koraközépkorban kialakította. A szokásszerűség vizsgálata azonban, mint kifejtettük, a közvetlen történeti emlékek gyér és átformálódott anyaga miatt igen bonyolult feladat lenne. A szokásszerű társadalomképződést aztán a középkor derekán a rendi elvonatkozás folyamata szakította meg, ha nem is tüntette el teljesen. Belső szerkezeti átalakulás ez a fordulat, nem pedig új erőknek eseményszerű fellépése. A régi szokásszerűségből, nem pedig valami különös szellemi áramlat folytán, képződik ki az új intellektuális módszer, aminek az írásbeliség az általános, elemi eszköze. Az írásbeliség, éppúgy, mint a szokásszerűség, nem önmagában működő erő, nem valami önállóan ható tényező, hanem a meglévő társadalomstruktúrába beleszövődő kifejezőmódszer. Az új intellektuálizmusnak, amely á módszert kezeli, sajátos történeti szerkezetisége van. az egész társadalomszerkezettel belső összefüggésben. Vannak kultúrák, amelyekben az írás nem is válhatott általános kifejezőmódszerré, a társadalomszervezet sekélyesebb kiképződése folytán. A középkori iskoláztatás, a klerikus képzettsége, társadalmi helyzete, hivatásszervezete, de egyúttal az egész társadalom tagozódása, az emberek egymáshoz való viszonyának természete: az írásbeliség szerepe, fejlődésképessége benső összefüggésben áll mindezzel. De épp ezért az írásbeliség szerepéből következtetni lehet visszafelé, a koraközépkor szokásszerűségére is, s egyúttal értelmezni lehet belőle a következendő későközépkori s újkori fejlődést is. Ha arról van szó, hogy az egész Okcidens kultúrszerkezetének alapjául szolgált elemi, konkrét módszereket találjunk, s e módszerek működését lehető nagy távlatokból, a szélső kicsiny nemzetek fejlődéséből vizsgáljuk, úgy kiindulásul az írásbeliség vizsgálatát tartjuk a leginkább célravezetőnek, gyakorlatilag legkivihetőbbnek. Nem mint egyoldalii iskolatörténeti, vagy művelődéstörténeti problémát, hanem mint történeti-szociológiai problémát. Nem egyes intézmények hordozzák az írásbeliséget, hanem az egész társadalomstruktúra. Az írásos emlékek tartalmi jelentőségétől egyelőre eltekintve magát az írásemlék formáját, keletkezését, az író ember helyzetét, képzettségét, s így az