Századok – 1941

Történeti irodalom - Horváth Henrik - 76

76 TÖRTÉN KTI IRODALOM tel társul a röneszansz eleven vonalaival : szintén hűbériségünkrendiségünk kevésbbé masszív, s kidolgozott tagozódását érzékelteti és az újkor racionalizmusának elmosódottabb szerkezetét. Az újkorban a későröneszansz már a falvakig lehatolt, az építkezéstől a hímzésig. A szerző igen plasztikusan írja le és magyarázza a Dunántúlnak, a Felvidéknek és Erdélynek külön sajátos stílusprovinciává alakulását, — egyike azon fejtegetéseknek, amelyek erősen tudatosíthatják nagyközönségünk szemléletét műemlékeinkről, s helytörténetünk kutatómunkáját is. Mélyhatású az is, hogy a műalkotás és a képzés egyes központjainak szerves folytonosságát több esetben sikerül már évszázadokra kimutatni, egyúttal a magyar mestereknek a kutatások haladtával egyre növekvő szerepét is. Kézműiparunkban is megindul a középkor végén a gótika és röneszansz küzdelme. Horváth Henrik tanulmányának mély alaptétele : a középkori mester örökre szánja módszereit, s mégis folytonos átalakulás, fejlődés, tökéletesedés mutatkozik azokban. Ennél kifejezőbben alig lehet meghatározni a középkori szakmunka lényegét, s a mögötte álló társadalom szilárdan egymásbaműködő tagozódását. Ε korból már többezer mesternevet gyüjthetni össze, a szakszerű kézművesség már nálunk is nagymértékben átvette az otthoni munkától a közsziikségletek kielégítését. A gótikában a házi berendezkedés még mintegy az építmény részlete, a röneszanszban a használati tárgyak már önálló léthez jutnak. Le egészen az agyagedényekig mutatkozik idővel a formáknak ez a célszerű változása, ami ugyancsak jelzi a kézműipar behatolását a mindennapi életbe. Ezért nem teheti tönkre nemzeti katasztrófánk sem kézművességünket : fíárányné Obt'rschall Magda tanulmánya a török-korban is műiparunk meglepő virágzásáról számol be, a régebben befogadott módszereknek végső elsajátításáról. Egyes ágakban, pl. az ötvösművészetben, a bőrművességben nemzetközi jelentőségre is juthatunk, speciális gyártásmódjaink elterjedtek. De a középkorban nevelődött beható értékelés a munka szakszerű kivitele iránt tovább is tartott, a műipar készítményei nem üres árucikkek, technikájuk egyes fajtáira pontos magyar elnevezések általánosulnak. Végül pedig zénetörténetünket illetőleg Bartha Dénes tanulmányai adnak az elvont művészettörténetnél sokkal életteljesebb, társadalmiasabb képet. Fáradságos, finom apróságokat megfigyelő kutatással most már határozottabb körvonalakban láthatni nemcsak a magasabb körök rendszeres zenepártolásának, hanem a szélesebb közösség zenekedvelésének formáit is. Az énekmondás helyett az ének és a zene specializálódása, majd fejlettebb fokú találkozásuk. Bár magyar műzenéről nem tudunk a középkorban, zeneművelésünk ily fejlődése kétségtelenül alkalmas már arra, hogy azt, ami sajátos érzésvilágunk, európai érvényű kifejezésre juttassa. Az újkorban tehát nálunk is a népi zene szakavatott továbbképzője a műzene, külföldi iskolákat járt zeneköltőink kezében is. A hangjegyekben való megörökítés csak segítőeszköz, a hagyományos dallamképzés teszi formákban gazdaggá s elevenné