Századok – 1941

Értekezések - MADZSAR IMRE: A történetítrás természetéről 1

Ifi MADZSAR IMRE De azért mélységesen átéli a multat : elődeinek fizikai életét az embernél teljesebben,nagyobb mértékben és változatlanabbul éli újra minden pillanatban, miként ezt külső viselkedése és cselekvései, ezeknek mélységesen konzervatív természete világosan mutatják. Külső jelekből következtethetünk másoknál. mint mondani szokás, arra, ami a lélek belsejében végbemegy s ha ilyen jelek hiányoznak, illetőleg nem vehetők észre, könnyen megfeledkezünk arról, hogy valami belső hatást fölvegyünk. Már pedig azok a latin, héber és görög mondatok, amelyeket Coleridge betege kilencéves korában hallott először, ettől a pillanattól kezdve állandóan hatással voltak élete minden mozzanatára, ezeknek nem csupán meghatározói, de alkotóelemei között is mindig ott szerepeltek, bár ahhoz, hogy ismét hallhatóvá váljanak, rendkívüli körülmények találkozására volt szükség még pedig minden emlékkép közvetítése nélkül. Ha ilyesmiről rendes körülmények között van szó, önkénytelen, gépiesen megszokott, ösztönös cselekedetekről beszélünk s mindnyájan tudjuk. Iiogy az emberhez képest mily hatalmas szerepük van az átörökölt ösztönöknek az állat képességeiben és testi életében, amelyet a nem tudatos emlékezet általuk mintegy biztos gyámolító kézzel vezet és irányít. Ε gyámolitás szerepe az embernél hirtelen háttérbe szorul. Nem arról van szó természetesen. mintha maga e nem tudatos emlékezetnek nevezett lelki képesség tűnnék el egyszerre, hanem csak arról, hogy az újszülött emberi lény szószerint gyámoltalan teremtményként áll előttünk az állati magzathoz képest, amely utóbbinál örökölt készségei azonnal jól látható és gyakorlati alakban érvényesülnek. Ezzel szemben a magára hagyott embernél végtelenül veszélyes helyzet áll elő, amelyben nyomban el kellene pusztulnia, ha új, az állatétól eltérő lelki berendezésében nem találna olyan eszközöket, amelyekből — elbocsátva a gyakorlati élet egyes területein eddig közvetlenül vezető kezet — fegyvereket kovácsolhat magának. Ezek az eszközök az emlékek, a hasznos emlékkép megőrzése, amiből a tapasztalat, majd a találmányok, a technika és a természetismeret fejlődik ki a maga elméleti és gyakorlati oldalával. A természettudomány végső történeti gyökerét tehát az egyéni emlékekben kell keresnünk, míg a közös emlékek, a törzsi hagyomány a szellemtudományok, köztük a történetírás forrása. Az állatoknak is vannak sokszor bámulatos készségeik, van állati „technika", de ez átöröklésen, nem föltaláláson alapul s a faj minden egyedében nemzedékek hosszú során át változatlanul azonos, tehát nem egyéni eredetű.1 1 V. ö. Oswald Spengler : Der Mensch und die Technik c. művét.