Századok – 1941

Szemle - Lengyel Imre: Fäsi János Henrik élete és működése hazánkban. Ism.: Dezsényi Béla 319

SZEMLF. 319 egy színházzá átalakított szűcs-színben. Jóllehet az utóbbi helyen már páholyok is voltak, ezek a helyiségek nemcsak a színházterem nyugaton immár kötelező báját, hanem a legminimálisabb célszerűségi szempontokat is nélkülözték. Wesselényi halála után kezdetben nemesi mecénások irányítják a debreceni társulat jövését-menését — Várad volt az állandó csere-város —, majd az egyre szaporodó vándortársulatok keresték fel Debrecent. Ezekben az években mindenki átvonult itt, aki a magyar színészettörténelembe beírta a nevét, az érvényesülési vágytól fűtött ifjú Egressytől a szerény jó Udvarhelyiig. A színház 1835-ben új hajlékba költözött, ezúttal egy magtárba, ez volt a Nánássy-féle színház. Dísztelen, rideg és kényelmetlen, mint elődei. De vájjon a színházbajáró közönség sem változott 1796 óta ? Sz. erről nem beszél, a munka közönségvizsgálattal egyáltalában nem is kísérletezik. Nyilvánvaló azonban, hogy a puritán és bibliás Debrecen megszokta már a színházat. A civis nem lett színházbolond, mint a bácsi varga vagy vegyeskereskedő, aimál kevésbbé, mert a műsor jórésze még mindig idegen tucatáru, elszórakoztatja, de nem szól hozzá. A diákfág — ha tiltott is az élvezet — sűrűn eljár, a háttérben ott szorong dobogó szívvel Bolond Istók sokadmagával. A színház népszerűsége Debrecenben csakúgy, mint bárhol másutt, annál nagyobb, minél jobban fejlődik a nemzeti öntudat és nő a magyar darabok száma. 1843 óta — mily jellemző dátum ! — gyűjt a város állandó színházra, de az csak 1865 tavaszára készült el. Ez az épület már valódi színház, nézőtere másfélezer embert fogadhat be, stílusában a mór elem váltakozik a bizancival, van vörös bársony és aranyozás, sőt színpadi gép is. Színügyegylet is volt, amely gondot viseljen a város büszkeségére. ,,A puritán hit ősi városában", mint Jókai nevezte színházavató prológusában Debrecent, 1866-tól 1875-ig, az ú. n. intendatura-kormányzat idején, valóban szép színi élet volt. Azután magánvállalkozók kapták meg a színházat és hanyatlás következett. Erre az 1875 utáni korra azonban már csak röviden utal a dolgozat. Sz. egyébként abban látja a hanyatlás legfőbb okát, hogy a jól szubvencionált Nemzeti Színház, majd később az Opera elcsábította a kiválóbb tagokat. Ez minden bizonnyal az egyik ok volt, de nem kizárólagos, hiszen pl. a debreceniek rajongtak Rónaiért, Rónai élete javarészét náluk töltötte, a színház mégis hanyatlott. A centralizált, modern államban Debrecen vidéki várossá lett, már nem a messze környék vezetője többé, mint 50—100 évvel annakelőtte. Nem irányító, hanem irányított, másolója a vasúton oly könnyen megközelíthető főváros műsorának. Azt sem hagyhatjuk számításon kívül, hogy a nemzeti lelkesedés lehűlt, az átlagember szívesebben hallgatott végig egy kifogástalanul előadott vígjátékot, mint egy döcögő Bánk bán-előadást, lettek légyen bár a főszereplők még oly kiválóak. Minden bizonnyal változtak a város társadalmi viszonyai is, részben kicserélődött a közönség, erről azonban csak pontosabb szociológiai vizsgálódás után beszélhetnénk. Sz. értekezése szorgalmas és gazdag adatgyűjtésen alapszik. Szempontjai nem újak, talán nem is a legkorszerűbbek, de ha egy német színészettörténetíró megírhatta a bécsi Józsefvárosi-Színház szellemtörténetét, szerzőnknek is jogában állott, hogy a debreceni színház külső történetét foglalja össze. M. Császár Edit. Lengyel Imre: Fäsi János Henrik élete és működése hazánkban (1801—1807). Adalék a svájci-rr agyar művelődési kapcsolatok történetéhez. Debrecen 1941. 8° 49 [3] 1. —- A iragyar-svájci szellemi érintkezések leggazdagabb fejezete kétségtelenül a reformációval kezdődik.